Marton Árpád: Ha Istened nincs, az nagy nyomorúság
„»Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok...« Jézus e mondata egy ferencesnek mindennapos lelkiismeret-furdalás” – Zatykó László ferences szerzetes szerint a testvéri közösségben meg lehet tanulni „lábat mosni” a szó evangéliumi értelmében.
Nagyon Szent Ferenc-i szívből fakadónak találom Szent Pál következő mondatát: „Mindenkinek mindene lettem.” Gyakorta elhangzik, hogy Ferenc nem tett egyebet, mint pontosan elolvasta és követte az Evangéliumot. Ez a mondat biztosan nagy hatást gyakorolt rá.
Szent Ferenc, bár sehol sem idézi ezt a mondatot, éli. Az ő kora a vallási forrongásoké. Eretnekmozgalmak szerveződnek, zászlajukon a szegénység és a testvériség eszméivel – és mindezt nagyon harciasan teszik. Sem Ferenc írásaiból, sem a róla följegyzett beszámolókból nem derül ki azonban, micsoda harcias korban élt! Ő úgy tette a magáévá a szegénység gondolatát, úgy hirdette, hogy Krisztus tanítását csak egy szegény és a társadalom legkisebbjeivel együtt érző Anyaszentegyház képviselheti hiteles módon, hogy ezenközben nem kiáltott harci jelszavakat, nem átkozott ki egyetlen püspököt, de még a pápát sem. Nem veszteget egy szót sem a hierarchiára. Egyszerűen csak éli a krisztusi szegénységet, és ezzel lesz vádlójává a gazdag és hatalmaskodó egyháznak. Ilyen értelemben mindenkinek mindene anélkül, hogy elvtelenül helyeselne bárkinek is: elfogadja a pápát, el a hierarchiát, de az eretnekek gondolatait is.
Ez lenne az oka a rend örök megifjodásának? Nyolcszáz év alatt a ferencességet is meg-megkísértette a jólétben, pozícióban, intézményekben való meggazdagodás, mégsem tért el tartósan a ferenci útról.
Szent Ferenc mindig megmarad példának. Olyan magaslatnak, amelyet sohasem tudunk elérni. A rend állandóan elégedetlen is önmagával. Miközben valódi regulánk nincs is – az a pár lap, amit Ferenc nagy kényszerűségből elkészített a római jóváhagyás érdekében, nem abszolút eligazító. Ferenc maga a regula. Ehhez a formához, Ferenc életmódjához kell visszatérnünk mindig. Számomra Ferenc egyszerre csodálandó minta és lelkifurdalás, de öröm is, amiért van egy stabilitás, amihez magamat viszonyítani tudom. Bűnösnek tartani magunkat azt jelenti, hogy stabilan állunk a földön, mert van egy jó, amivel szemben szembesíthetjük magunkat. Persze, hogy kínos. De milyen szörnyű annak, akinek nincs kivel szemben szembesítenie önmagát! Az ilyen ember szembesíti magát a szomszéddal, a munkatársával vagy a miniszterelnökkel, és mindőjük fölött pálcát tör, nehogy különbnek látszanak őnála. Valójában ingoványban él. Nekem, örömömre és szomorúságomra, adott a jó példája, és ez Ferenc. Megkérdezhetném önmagamtól, hogy akkor miért nem Jézus? Jézus egyvalamit nem tud nekünk megmutatni: hogy hogyan kell őt követnünk. Ezért fontos számomra Ferenc: nála nélkül nagyon labilis lehetne a Krisztus-követésem.