Kemenes Tamás: „Úgy szólítom őket: emberek”

Bajzáth Ferenc atya 38 éven át, egészen 2014 nyaráig szolgált Budapesten, az ország egyik „legnehezebb” környékén, a Józsefvárosban. „A szegények plébánosa” – mondja egy néhány évvel ezelőtt róla készített dokumentumfilm címe. És a magányosoké, az alkoholistáké, a prostituáltaké – tehetnénk hozzá. Lelkipásztorként a szegénység gyakorlatilag minden elképzelhető arcát „egyesítő”, és a rendszerváltás után menthetetlenül felbukkanó hajléktalanság jelenségét talán a legkorábban és a legközvetlenebbül tapasztalhatta meg Magyarországon.

Mintha egyre nagyobb zavarban élnénk manapság. Szavaink, fogalmaink gyakran elmosódnak, bizonytalan jelentésűekké válnak, olykor naponta változnak. Önhöz az évek során sokan, sokféle okból érkeztek, segítséget kérve. Mindenkivel rögtön képes volt szót érteni?

Ha bejön hozzám egy fiatalember, mondván, szeretne megkeresztelkedni, akkor én először a magam hitét mutatom be. Másképp is lehet: meg lehet kérdezni, hogyan jutott el idáig, milyen volt korábban a hite – ha ugyan volt –, mely ponton határozta el, hogy változtat a dolgain. Én inkább elmondom, hogy miért hiszek Jézus Krisztusban. Ez fontos, mert ez már teológia (is). Ha tehát ezt el tudom mondani, akkor megismer engem, és ezen keresztül – talán – meg fogja ismerni a keresztény hitet. A hit megismerése egy teljességgel személyes esemény – mindig találkozásból fakad.

Bizonyos „zavar” ugyanakkor kikerülhetetlen. Gondoljuk meg: Jézus személyén keresztül töretlenül árad az Atya tökéletes fénye – ez az Ő őszintesége. A mi őszinteségünk nem ilyen... Egy sor olyan réteg van bennünk/ rajtunk, ami megtöri az Atya fényét: neveltetésünk, érzékenységünk, habitusunk, intellektusunk stb. Nemcsak az „utcáról beesők”, de sokszor még a jegyespárok is össze vannak zavarodva – jobban, mint gondolnák; de ha megtalálják Jézust, akkor megtalálják önmagukat, megtalálják Istent, megtalálják a szavaikat, a másikat, később pedig a gyermekeiket is.

Ön egyszer azt mondta: nem pusztán baj, hanem egyenesen tragédia, ha az ember nem imádkozik „szüntelenül” (mint Szent Pál is mondja). Igen, mert valójában minden hit.

Az is, hogy „gyere, ugorj, elkaplak!” Minden „hitből van” és minden hit Istenből indul el. Mit jelentsen ezek után az, hogy „abbahagyom” az imádságot? Hogyan tudok ezzel elszámolni?

Ugyanakkor fontos tudni, hogy a Sátán is ott kísért, és a harc is ott van, ahol imádkoznak. Ez mindig így van – és ez így normális. Ahogy nem lehet hetente egyszer hazajárni, úgy hetente egyszer imádkozni sem lehet.

Talán nincs is Budapesten még egy ennyire „nehéz” kerület, mint a 8., ahogyan olyan sem, ahol ilyen mellbevágóan sok hajléktalan ember élne. Ön a Józsefvárosban eltöltött 38 éve során a hajléktalanság jelenségére különösen is nagy figyelmet fordított.

A 80-as évek vége felé – vagyis még azelőtt, hogy a hajléktalanság úgy igazán megjelent volna nálunk – Teréz anya Magyarországra jött, és akkor többek között nekem is megadatott, hogy találkozzam vele. Autóztunk a kerületben, Teréz anya pedig időnként megszólalt: „Ide egy hajléktalanszállót kell építeni!” „Ide pedig valamilyen melegedőt!” Hallgattam, hallgattam, majd egy idő után úgy döntöttem, hogy felvilágosítom: „Anyám, hajléktalanszállót? Hiszen Magyarországon nincsenek hajléktalanok.” Erre Teréz anya: „Építsék csak meg, mert hamarosan lesznek!” És a rendszerváltás után lettek is. Az első hullámban azok érkeztek, akik a munkásszállók bezárása miatt kerültek utcára; a másodikban azok, akiknek már munkájuk se volt; végül jöttek a teljesen összetört hajléktalanok, azok, akik már a reményüket is elveszítették.

Fontos tapasztalat, hogy a hajléktalanpasztoráció nem lehet „tömeges”: kis csoportokra van szükség. De még így is gyakran előfordul, hogy egyik-másik hajléktalan eltűnik. Sok programba vontuk be őket az évek során, foglalkozásokat szerveztünk nekik, zarándokoltunk velük; gyakran biztosítottunk számukra étkezési lehetőséget, illetve – ha éppen lehetséges volt – szálláshelyet is.

De az első, legfontosabb lépés – és ez természetesen nem csak rájuk igaz –, hogy azzá váljanak, akivé az Isten formálni akarja őket; csak ezután lehet bárkit is felemelni, a többségi társadalom mellé állítani, „normalizálni”. Elsősorban ebben próbáltunk segíteni: elmondtuk, hogy van Út, van Igazság, és van Élet.