Paksa Balázs: Kiűzetve

„Hagyd a világot, jól van az, miként van, / Ne kívánd kontárúl javítani” – feddi udvari csillagászát, Kopernikuszt a király Madách Ember tragédiájának prágai színében. Alex Garland első rendezése, az Ex Machina a maga nyugtalanító precizitásával többek között erről, a teremtés rendjébe mind jobban belenyúló ember felelősségéről is töpreng.

mMindez merőben szokatlan egy olyan filmtől, melyet alkotói elsősorban intelligens sci-fi-ként, közelebbről pedig robotfilmként igyekeznek eladni. E két, az utóbbi évtizedekben látványosan amerikanizálódott műfaj immár kötelezőnek tekinthető vizuális túladagolásával szemben az Ex Machina már kivitelezésében is meglepően visszafogott. Garland, aki A part (2000), a 28 nappal később (2002), a Napfény (2007) és a Ne engedj el! (2010) súlyos társadalmi problémákat boncolgató forgatókönyvének írójaként vált ismertté, rendezőként sem hűtlen hitvallásához: új filmjében hiába utazunk a közeli jövőbe – s egyúttal ugrunk egy nagyot a technikai evolúcióban –, jelenkorunk embere mutatkozik meg riasztó nyersességgel.

Egy internetes világcég belső pályázatát megnyerve Caleb (Domhnall Gleeson) egy hetet tölthet el a nagyfőnök minden elképzelhető luxussal felszerelt vidéki otthonában. A közös bulizás várható élménye helyett azonban Nathan (Oscar Isaac) különleges feladatot ad neki: el kell végeznie a Turing-tesztet Avá-n (Alicia Vikander), a mesterséges intelligencia új generációjának prototípusán. Szellemet keresni a gépben, lelket kutatni az áramkörök között – a modern ember izgalmas és bizarr vágya ez, egyrészt hogy önnön elméjének csodákat létrehozó erejét ünnepelhesse, másrészt pedig a tökéletességet hajszolja, bármi legyen is az. Garland pedig sok más téma mellett fel meri vetni ezt is: miben áll a tökéletesség? A dialógusorientált, és csakhamar egy thriller-elemekkel teletűzdelt kamaradrámává alakuló film gondos pszichológiai és tudományos háttérrel megrajzolt karakterei tulajdonképpen teljesen logikusan viselkednek: az alkotó saját megdicsőültségében fürdőzve bukik el, a felfedezőt elvakítják vágyai, a kulcsfigura pedig hideg vaslogikával az egyetlen lehetséges kiutat választja. Sajátosan kifordított édenkerti történetet látunk tehát, ahol az ember teremtőnek képzeli magát, ám tökéletesnek tűnő játékszere túlnő rajta. Nem véletlen a film rejtélyesen csonka címe sem: a Deus szó elhagyásával nem csupán önmaga narratívájának félelmetes kidolgozottságára, hanem erre a dilemmára is utal. A teremtés rendjének megtagadásával ugyanis egyedül maradunk, s igyekezetünk, hogy a varázstalanított világot „megjavítsuk”, rendre kudarcba fullad.

Alex Garland filmjének legnagyobb erénye az a következetesség, amellyel a cselekmény közben felmerülő gondolatoknak egységes horizontot ad, s elvezeti azokat egy nyitott, mégis koherens fináléba. Tökéletes óramű-szerkezet, mely képeivel, vágásaival, karaktereivel és párbeszédeivel mindegyre önmaga ellen beszél: a hűvösen kiszámított jéghideg precizitás elviselhetetlen. Pedig a modernitás nyomán jobbára ezt nevezik tökéletességnek, amiért élet, boldogság, karrier, kapcsolat feláldozható. A nagy mű pedig hiába készül el, ha a szemébe nézve élő tekintet helyett ürességet látunk. A paradicsomból való kiűzetés keserűsége visszahull ránk: a magunk urai akartunk lenni. Pedig csak annyit kellene bevallanunk, hogy mélységesen rászorulunk arra, Aki így vigasztal minket: „elég neked az én kegyelmem.”

GARLAND, ALEX: Ex Machina. angol film, 108 perc, 2015.