Zanati Zsófia: Fények C-dúrban

Néha a Teremtő új kottát ír nekünk. Éppen úgy, mint Vass Dániel fotóművésznek. Az Európa-hírű karnagy, zenepedagógus és zeneszerző Vass Lajos és dr. Kaposi Edit táncos, tánctörténész, a néptánc kutatójának fia olyan lelki-szellemi muníciót kapott a szüleitől, amellyel a sorsában bekövetkezett törést nem csak hogy elviselte, de erényt kovácsolt belőle. Hogyan vált egy tehetségesen rajzoló-festő fiúból muzsikus, muzsikusból rádiós, rádiósból fotográfus, a magyar nyelv és a magyar hagyományok őrzője – erről is beszélgettünk a fotográfussal.

Emlékszik még az első muzsikus-portréjára?

Hogyne. 1991-ben történt – soha nem felejtem el – a Luganói Jazz Fesztiválra érkezett Friedrich Goulda zongoraművész, róla készültek az első felvételeim s aztán sorra a többiekről, akik mindannyian a fesztiválra jöttek, csupa világhírű muzsikus. Leültünk a Luganói Zenekar vezetőségével – mindenkinek nagyon tetszettek a képeim – és megállapodtunk a fotózás folytatásában: így következtek sorra a karmesterek és a szólisták, akiket hol a zenekari helyemről tudtam fényképezni, hol máshonnan, nagyobb teleobjektívvel, amikor épp nem volt klarinétszólam a műben.

…merthogy eredetileg klarinétosként játszott a zenekarban…

Igen, 25 évig. Amikor fotózásra készültem, gyakran bementem sokkal hamarabb, például amikor a karmester átvette a szólistával a művet. Ne higyjék, hogy egy karmesterről akkor készülnek a megkapó fotók, amikor a pálcájával „hadonászik” – szándékosan használom ezt a gonosz szót –, sokukról akkor sikerül igazán jó képet elkapni, amikor beszélnek valakivel. Amikor egy karmester a saját lelkére, a zenére figyel. Egy szólista portréján sem fontos, hogy az egész hangszer a képen legyen.

A világhírű muzsikusokról – főként jazz-zenészekről – készült kompozíciókban mintha nagyon tudatosan hagyott volna teret a muzsikának. Például a Jan Garbarekről készült portrén a művész a bal sarokban áll és a vele szemben lévő fényben ragyogó térbe akár be is rajzolhatnánk a hangjegyeket: az a tér mind-mind a muzsikáé, szinte hallani. Fogalmazhatunk úgy, hogy ez az alkotói módszere?

Igen. Nagyon érdekes, hogy az ember hol helyezi el a térben a muzsikust, de nemcsak hogy hol, hanem hogy melyik irányba tekint. Ha Garbarek a másik oldalra került volna, és kifelé nézne, egészen más lenne a kép mondanivalója, egészen más lenne az üzenete, mást sugallna. Mit sugallna? Valamiféle távozást. Kilépést a világból, az életből, a zenéből.

A kompozícióban a háta mögé kerülne a tér, a zenével együtt? Pontosan. A Duna Televízióban megrendezett kiállításán Birinyi József megemlékezett az ön édesapjáról, Vass Lajosról, és emlékszem, hogy meghatódott a közönség, amikor rázendítettünk az A csitári hegyek alatt című népdalra. Olyan érzés volt, mintha hazataláltunk volna. Ön 1974 óta Svájcban él. Ott is meg lehet teremteni egy-egy ilyen együttlétet?

1974-ben – amikor minden tekintetben reménytelen volt a helyzetem – egy kamarazenekari táborba utaztam klarinétosként. Itthon, amikor a Szent István Gimnáziumban klarinétoztam, már találkoztam svájci fiatal zenészekkel, talán ezért választottam Svájcot úticélnak. A Ticinói Magyar Egyesület elnökeként mindent megteszek azért, hogy a közösség megtartsa a magyar hagyományokat, ápolja anyanyelvét, és életem nagy részét a fotózáson kívül az teszi ki, hogy megőrizzem és megismertessem édesapám és édesanyám kiemelkedő munkásságát. Mindketten egész életükben a magyar népzene és a tánc tanításával és kutatásával foglalkoztak.

Édesapja Vass Lajos zenepedagógus, generációkon át szeretve tisztelt karnagy volt, akinek nevét ma a Magyar Népzenei Társaság , s itthon és a határon túl több kórus felvette, Lakitelken pedig szobrot a Népfőiskola panteonjában.

A szobrot a család régi jó barátja, egyik mesterem, Búza Barna szobrászművész készítette. Szüleim a Muharay együttesben ismerkedtek meg, édesanyám kutatóként 35 éven keresztül a Népművelési Intézet tudományos munkatársa volt, s élete volt a tánc. Tanított a Balett Intézetben és az ő ötlete volt a szombathelyi Savaria táncverseny és a versenytánc felélesztése. Édesapám kiváló karmester, zeneszerző, amellett igazi népnevelő volt, Magyarországon a „Röpülj páva” mozgalom tette igazán ismertté, és ennek nagyon szép folytatása a Vass Lajos Népzenei Társaság, amelyet ma testvéröccse, Vass József vezet sok-sok kiváló szakemberrel együtt. Édesapám itthon a Vasas Művészegyüttes központi énekkarát vezette, emellett – s itt kapcsolódom magam is a történetbe – 25 éven át járt át az egykori Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarához, és nemzetközi sikerre vitte a kórust. Újabb és szűkebb pátriámban több éve vezetek egy nemzetközi kórusfesztivált, ahová őket is meghívtam, folytatván, amit édesapám elkezdett. És a fotóimat is elvittem már a Felvidékre.

Az Ön pályája képzőművészként indult. Hogyan lett muzsikus, rádiós és fotográfus?

14 éves koromig festő akartam lenni, tanáraim (Búza Barna és Vincze Lajos) nagyon biztattak. Több díjat is nyertem a képeimmel, aztán egyszer csak mégis muzsikus lettem és elhanyagoltam a rajzolást. Bár zenekari muzsikusként több díjat is nyertem, a 80-as években valami belső erő a kezembe adta a másik eszközt, amellyel kifejezhettem magamat: a fényképezőgépet. A fotográfia több területét végigjártam, természetesen először a családot fényképeztem. Sok pénzt beleöltem a diavetítőkbe – ma is állítom, nincs szebb a diaképeknél –, mindig nagyon igényes próbáltam lenni, a családi fotókat is igyekeztem a lehető legszebben tagolni. Aztán nagyon jó barátságba kerültem egy nagyszerű asszonnyal, Saáry Évával, aki megismertetett a fotográfia legalapvetőbb szabályaival és összeismertetett a ticinói fotográfusokkal. 1976-tól 25 évig játszottam a Luganói Rádió Zenekarában, de az egyik kezemben az ideg- és izomsorvadás olyan súlyossá vált, hogy abba kellett hagynom a klarinétozást és ezzel tanári pályafutásomnak is vége szakadt, hiszen nem tudtam előjátszani a tanítványaimnak. Nagy szerencsém, hogy soha nem csak egyetlen dolog érdekelt, azaz nemcsak a zene vagy a fotózás, hanem a közélet, a szervezés, a magyar kultúra megismertetése Svájcban. A Millecentenáriumi évben megszerveztem például, hogy a Luganói Rádióban magyar nap legyen hajnali öt órától éjfélig. Hiszem, hogy a magyar kultúrámmal gazdagítani tudom az ottani közösségeket.

Évtizedek óta fotografálja zenésztársait, a Luganói Rádiózenekar muzsikusait, a Lugánói Rádió jazz-koncertjeire érkező hírességeket. Hogyan engedik ennyire közel magukhoz?

Minden egyes alkalommal nagyon röviden, de elbeszélgetek mindenkivel, és elég hamar megtaláljuk a közös hangot. Így aztán már őket sem zavarja a fotózás és én is többet merek a lelkükből meríteni. Muzsikusként ráadásul másképp közelítek a fotózáshoz, gyakran az egész művet ismerem, s tudom, mikor melyik mozdulatot kell elkapni.

Említette szeretetét és tiszteletét a diakép iránt. Mennyire van jelen a munkájában a digitális technika, annak összes lehetőségével és korlátaival?

A digitális technika végtelen lehetőségeket rejt magában. Minden fotográfusnak a saját önkorlátozására és etikai hozzáállására van bízva, hogy mennyire él, vagy mennyire él vissza ezekkel a lehetőségekkel ebben a különleges boszorkánykonyhában. Amit mellesleg úgy hívok, hogy környezetkímélő labor, hiszen gyönyörűen lehet vágni, korrigálni a Photoshopban anélkül, hogy az ember mérgező folyadékokkal terhelné a környezetét. A magam részéről minimálisan nyúlok ezekhez az eszközökhöz. Nagyon szeretek a képkivágáson változtatni, ez az egyik fő eszközöm. Nagyon sok koncert közben készítek fotókat, és például kivédhetetlen, hogy ne a zenész vagy a karmester fejéből nőjön ki a mikrofon – ez nyilván zavaró lenne, ezt el kell tüntetni. Ami pedig a közeli portrékat, az arcokat illeti: csak friss sérülést korrigálok, legyen szó nőről vagy férfiról.

Eddigi, sajnos kis számú kiállításán kiderült, hogy az a közlésmód, amit Ön választott, tökéletesen érthető a befogadó számára, a képi nyelv működik, az üzenet eljut mindannyiunkhoz. Mi az Ön üzenete?

Talán a kitartás. A magyar kultúra tisztelete és megőrzése, éljünk bárhol a világon. S hogy a művészetben – legyen az festészet, fotográfia vagy zene – a legösszetettebb gondolatokat és érzéseket érthető módon kell átadni a nézőnek-hallgatónak, nekem ez a hitvallásom. Édesapámat idézve: előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy visszatérjünk a C-dúr akkordhoz.