Paksa Balázs: Lélekhúrok nagyvásznon
Csábító lehetőség, ugyanakkor hatalmas kockázat hangot és képet, zenét és mozit összeházasítani. A lényeg ugyanis – a muzsikus ihlete, az alkotás varázsa vagy a zene közösségteremtő ereje – nem ábrázolható közvetlen módon. S hogy mégis temérdek zenész-életrajzi film születik, azt leginkább a tömegszórakoztatás kiapadhatatlan sztárigényének köszönhetjük. A speciális műfaj idei termésének darabjai – bár kivitelezésükben alig hasonlítanak egymásra – valamilyen módon mind megbirkóznak imént felvetett dilemmánkkal.
aA legkönnyebb utat John Edginton rendező választotta, amikor Genesis: A siker útján című filmjéhez a legendás angol rockzenekar tagjait hozta össze egy találkozás erejéig. A végül elkészült dokumentumfilm címéből is sejthető, hogy készítője nem kockáztatott: időrendben végigvett karriertörténetet látunk, melynek alaphangulatát a már idős, megállapodott főszereplők könnyed anekdotázása határozza meg. A régi sérelmek, konfliktusok is jótékonyan tompítva kerülnek szóba, hiszen a spontánnak tűnő (valójában akkurátusan megrendezett) találkozás örömét senki sem szeretné elrontani néhány karcosabb megjegyzéssel. S a művészi igényű rocktól a tiszta szórakoztatás popmuzsikájáig ívelő életműre sem hangzik el különösebb reflexió. A Genesis: A siker útján tehát a zenés dokumentumfilmek leghagyományosabb vonalán haladva elsősorban az együttessel most ismerkedőknek nyújthat újdonságot, a pályakép ismerői pedig a kissé elnagyolt arányokon és a kínos bukásnak bizonyult legutolsó stúdióalbum szemérmes elhallgatásán bosszankodhatnak.
Kellemes nosztalgiázás helyett komolyabb célokat vállal Asif Kapadia, aki a 2010-es Ayrton Senna-portré után ezúttal is biztos kézzel választotta ki legújabb alkotásának főszereplőjét. Amy Winehouse tragikusan rövid, sikerekkel és botrányokkal sűrűn tagolt karrierje ideális alapanyagnak ígérkezett a posztmodern sztárlét ellentmondásainak ábrázolásához, Kapadia azonban kivételes műgonddal eljárva inkább egy széthulló élet krónikáját meséli el. Az Amy – Az Amy Winehouse-sztori archív gyermekkori felvételeiből, a rokonok, barátok és zenésztársak megszólalásaiból egy végzetesen szeretethiányos, frusztrációit tudatmódosító szerekkel enyhítő, ám tehetséges ember képe rajzolódik ki, aki mindezek mellett a hirtelen jött sztárstátusz és önnön művészi törekvései között is őrlődött. Kapadia finom egyensúlyérzékkel rendezett dokumentumfilmjében nem nevez meg felelősöket, inkább azt a szívbemarkoló kérdést teszi fel nézőjének, volt-e olyan pont, ahol még megállítható lett volna a tragikus önpusztítás.
Még mélyebbre ás hőse lelkében a Brett Morgen rendezte Cobain: Montage Of Heck, mely szabálytalan élet- és művészet-felfogású főszereplőjéhez illően a dokumentumfilm műfaji kereteit is fellazítja. A bő két órás utazás a laza kronológiai renden felül meghökkentő asszociációkkal és vegyes filmnyelvi technikák bevetésével igyekszik bepillantani Kurt Cobain, a kultikus Nirvana együttes frontemberének belső világába. Magnókazettán fennmaradt prózai monológ kap animációs illusztrációt, naplófüzetek feljegyzései és rajzai elevenednek meg, s alkotnak bizarr, néhol blaszfémikus, néhol eszméltető jeleneteket, mélyen elgondolkodtatva a nézőt. A gyerekkori traumák meghatározó szerepét természetesen Brett Morgen sem hallgatja el, ám a Kurt Cobain körül kialakult mítoszok és legendák ködét csak részben sikerül eloszlatnia.
S talán épp így van ez rendjén: Brett Morgen filmje explicitásán túl elsősorban azért marad felkavaró élmény, mert belátja, nem tudja megfejteni hőse lelkét. E beismert kudarc pedig nagyobb művészi siker, mint a langyos nosztalgiázás vagy a szomorú sztárkrónika.