Bubnó Tamás: A lélek zenéje – a zene lelke

Kodály elhíresült mondása, miszerint „a gyermek zenei nevelését kilenc hónappal a születése előtt kell megkezdeni,” arra figyelmeztet, hogy a zenével való szoros kapcsolat emberi szükséglet, lelki igény, mondhatni alapvető jog, amelynek megvonása ugyanolyan gaztett, mintha nem kapna táplálékot a kis jövevény.

aAmikor egy ember a világra jön, rögtön énekel, zenél, hiszen felsír. A lelke tehát máris jelzi, hogy itt van, s amíg csak „lélekzik” – talán csak pár óráig, talán száz évig – kész az életre, kész a zenélésre. S innentől fogva a felnőttek kezébe kerül – ténylegesen és átvitt értelemben is –, hogy ő is felnőtté váljon és segítsék őt a veleszületett zenei képességeinek kibontásában.

Itt élt közöttünk – nem is oly távoli múltban – egy nagyszerű muzsikus, Yehudi Menuhin. Amerikai hegedűművész volt, Kodály és Bartók barátja. Járta a világot, s élete derekán belekezdett egy ismeretterjesztő tv-sorozat létrehozásába, amelynek a címe ez volt: Az ember zenéje. Hamarosan elképesztően sikeres lett ez a műsor, sok országban vetítették, s miután befejeződött, ugyanezzel a címmel egy könyv is jelent meg belőle. Magyar nyelven a Zeneműkiadónál jelent meg 1984-ben, s abban olvasható, hogy „antropológiai bizonyítékai vannak, hogy a zene hamarabb megszületett, mint a beszélt nyelv. Az izmokat a csontokhoz kapcsoló inak nyomot hagynak a csontvázon; ezek a nyomok sokat elárulnak arról, hogyan használták az adott izmokat. Hangképző mechanizmusunk összetett: az énekléshez elegendő a tüdő és a hangszalag, a beszédnél azonban a száj és a nyelv is szerepet kap. Az előember csontvázának maradványai annak a jelét mutatják, hogy mintegy nyolcvanezer esztendővel ezelőtt kezdtük az emberi hangot beszédre használni, ugyanakkor talán már félmillió évvel korábban énekeltünk.”

„Emlékszem – írja Menuhin egy másik helyen –, Afrikában hallottam két dobot, melynek hangja ide-oda visszhangzott a hegyek között. Amikor megkérdeztem a vezetőmet, miféle zene szól, azt válaszolta: Ó, egyszerűen jóbarátok, s jó éjszakát kívánnak egymásnak.” Gondoljunk csak bele, micsoda szörnyű, mély lelki sebet okoztak nekik, ha elvették a dobjaikat…

A szent célért való közös szolgálat

Görögkatolikus vagyok, apám és nagyapáim papok voltak, abaúji kis faluban nőttem föl, ahol sok minden nem volt, így diákmise sem. A keleti egyház liturgiájába bele kellett nőni. Nyilván mást értettem belőle ötévesen, mint ötvenévesen, de mindig a teljességét nyújtotta nekem – s nyilván úgy fogok elmenni, hogy nem birtokolom teljesen. A zenével ugyanez a helyzet. (És még ki tudja, mennyi mindennel az életben…) Nagy ajándék nekem az élettől, hogy egyre többet foglalkozhatok a keleti keresztény zenével. Ebben nyilván közrejátszik a fogékonyság, amely gyerekkori neveltetésemből fakad, és az a zenei felkészültség, tapasztalat, amit tanáraim és saját élményeim alakítottak ki.

Mintegy negyedmilliárd ember lelki összekötését jelenti ez a bizánci kultúra és hagyomány, melynek forrása az őskeresztény vallásos érzület, a liturgia, amely a szent célért való közös szolgálatot jelenti. A Bizánci Birodalomban a 4–10. században élő nagy egyházatyák, himnuszköltők tevékenysége alakította ki a ma is használt szertartásrendet. Néhány név – a teljesség igénye nélkül: Szír Szent Efrém, Majúmi Szent Kozma, Aranyszájú Szent János, Damaszkuszi Szent János, Sztudita Szent Tivadar, etc. Imáik, himnuszaik, értekezéseik nem csak a saját koruknak szólnak, hanem a mindenkori ember fohászai, gondolatai, érzései fogalmazódnak meg bennük az Örökkévaló, a Mindenható felé. Hadd idézzem ennek alátámasztására Szír Szent Efrém (306–373) híres imáját:

„Én életemnek Ura és Uralkodója! A restség, csüggedés, hatalomvágy és üres fecsegés szellemét ne add énnékem;

hanem a tisztaság, alázatosság, türelem és szeretet szellemét ajándékozd nékem, a Te szolgádnak.

Igen, Uram, Királyom! Add meg, hogy megláthassam saját vétkezéseimet, és ne ítéljem meg az én testvéremet; mert áldott vagy mindörökkön örökké. Ámen.”

Látható, hogy ez a fohász ma épp oly aktuális, mint bármely más korban. Puskin, a nagy orosz költő is szerette, így versel róla Imádság című költeményében:

„Jámbor asszonyok és szerzetesek, hogy áldva
Szárnyalhasson szívük egy tisztultabb hazába,
S a föld harcaiban szilárdak legyenek,
Szerkesztettek imát, meghatót, eleget.

De nekem egyszerű igazságában egy se
Oly szép, mint amit a nagyböjti ünnepekre
Olvas fel a pap a gyülekezet előtt.
Ez a leggyakoribb imám, csodás erőt
Kapok tőle s vigaszt, javítót, boldogítót.”