Marton Árpád: Zenekegyelem

Miért fészkeli be magát az agyunkba egy-egy dallam, és kísért napokon keresztül? És miért éppen a legcsacskább táncdal, banális reklámzene?

mMiért hat ránk megnyugtatóan egyik vagy másik harmónia, tölt el jóleső meghittséggel egy dallam, míg a másik már-már a tébolyba kerget? Létezik-e kiváló hallás a kifejezés képessége nélkül és fordítva? Kulturális örökségünk függvénye, hogy mely hangrendszerben találunk jelentést és mit érzékelünk zörejek zűrzavarának, vagy fajspecifikus evolúciós hozadék? S ami a leglényegesebb: miért hat ránk oly intenzíven a minden tárgyiasítható referenciatartománynak, konkrét jelentésnek híján lévő jelrendszer, a zene?

Ez az alapos, számos részletében mégis szórakoztató szakmunka a neurofiziológia és -pszichológia nézőpontjából térképezi föl embervoltunk e sajátságos jellemvonását. Amelyet nevezhetnénk különcségnek, hóbortnak, megszállottságnak is akár: a kötetben felbukkanó esettanulmányok mindenesetre arra vallanak, hogy a zenei ingerekre adott egyéni válaszok bizarr végletei közt szinte kivételnek számít a zene „normális” élvezete. Hisz egyikünk képtelen a legegyszerűbb ritmusképletek megkülönböztetésére, míg mások egész szimfóniákat hallgatnak újra emlékezetből, akár többféle előadásban. Van, akit a sírba kergetnek a képzeletét betöltő zenei hallucinációk, míg másikunk szellemi komplexumokat konstruál hangokból. Ki a hangmagasság iránt érzéketlen, kinek a ritmus birodalma számít meghódíthatatlannak. Mindeközben az agykutatás mindmáig adós a zene iránti fogékonyság központjának lokalizálásával, jobban mondva arra mutat, hogy a zene élvezete a különféle agyi tevékenységek legmagasabb rendű összmunkájában leli magyarázatát: a zenehallgatás egyszerre „lineáris, vertikális és horizontális” érzékelés (115.). „A zeneészlelés integrációja az agy sok szintjén történik, és ebből következően az integráció sok szinten meghibásodhat vagy károsodhat.” (116.) Lehetséges, hogy Hegel, Schopenhauer vagy Nietzsche nem is járt messze az igazságtól, amidőn minden művészetek legszellemibbikeként definiálta a zenét? A színvakság megfelelői zenei téren bámulatra méltó változatosságot mutatnak. Akad, aki képtelen egy vonósnégyes szólamait egybefüggő élményként értelmezni: e szimultánagnózia nevű jelenség érdekfeszítő kérdéseket vet föl az olvasóban egyes absztrakt művészetek vonatkozásában, azt a gyanút keltve, hogy napjainkban neurológiailag sérült egyének ragadták magukhoz a műalkotás területeit.

Nemrégiben megkérdezték ötéves leányrokonomat: miért táncol egyfolytában? „Nem tehetek róla, szól a fejemben a zene” – hangzott a válasz. Az én fejemben leginkább Chopin-noktürnök képezik az alaprepertoárt, ha épp nem jön elő valami Vivaldi-ária vagy Mozart-tétel. A könyv tanúsága szerint e beépített zeneszekrény szakadatlan működésébe bele is lehet őrülni. Lehet, hogy szerencsém van a szerzőkkel? Annyi mindenesetre bizonyos: a cím magyar változatával ellentétben nem mind bolond, aki zenében létezik, mi több: a zenei fogékonyság korrelál a tér- és az arányérzékkel, a tudati működések egész sor funkciójával. Kiterjedt idegrendszeri működéseket összehangoló, bonyolult és kifinomult emberi sajátossággal van dolgunk. A szellem működésének egyik formájával. Az ember egyik nagy titkával. Avagy a kegyelem egyik adományával. „Semmi, de semmi nem tudja betölteni a zenével teli élet örömének helyét” – írja egy zeneérzékenységét elvesztett asszony a könyv legmegrendítőbb esetleírásában. Hogy miféle realitása van a zenei fenoménnak, ez maradjon a filozófia tárgyköre. A neuropszichológia válasza azonban önmagában sem kevés: a zene világa nehezen definiálható, ám aki birtokában van, annak egész világa bizonyítottan gazdagabb.

SACKS, Oliver: Zenebolondok. Mesék a zenéről és az agyról. Bp., 2010, Akadémiai Kiadó.