Kemenes Tamás: Tanúságot tenni a szeretetről

Sok minden megváltozott az utóbbi évtizedekben – hogy mást ne mondjunk, a férfit és a nőt, a családot, vagyis az embert magát gyökeresen átalakítani igyekvő eszmék és körök lassan a szabadság és a normalitás egyedüli letéteményeseiként tűnnek fel előttünk. Török Csaba teológiai tanárt kérdeztük.

A férfi és a nő mibenlétéről, szerepéről kialakult hagyományos felfogás ma rendkívül erőteljesen megkérdőjeleződik. Milyen válaszokra, megszólalásokra, pedagógiákra van szüksége az egyháznak ebben a helyzetben?

Röviden: hitelesekre. VI. Pál mondta a Világiak Pápai Tanácsának plenáris ülésén 1974-ben (és írta később az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában is): „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is” (EN 41).

A szerelem, a férfiként és nőként megélt emberi mivolt különösen is olyan terület, ahol nem lehet absztrakt igazságokkal dobálózni – itt életekre, megélt valóságokra van szükség. Hisz nem azzal van a baj korunkban, hogy törekszünk az örömre, a boldogságra – ez elemi ösztönünk. A baj az, ha nem mutatnak nekünk olyan mintákat, utakat, amelyek elvezetnek ide. A keresztény ókorban a családi élet volt a krisztusi hit egyik legfőbb vonzereje. Ma az egyháznak van egy mind jobban kifinomított, részleteiben egyre inkább kifejtett tanítása az emberi mivoltról, a nemiségről és a testiségről, ami örvendetes dolog – ám végtelenül kevés is egyben. Míg az igazság nem hiteles, vonzó, gyönyörű emberi szerelmek, jegyességek, házasságok, gyermekvállalások, vagyis evangéliumi családi életek formájában hangzik fel, addig erőtlen marad. Miért is merne, akarna hinni a mai ember egy olyan üzenetnek, amely elméletileg az öröm és boldogság útját mutatja meg, ám a keresztények mégsem beteljesültebbek, szabadabbak és derűsebbek, mint a nem hívők? Miért változna az ember, ha olyasvalaki vágja a fejéhez: „tévúton jársz”, aki maga is boldogtalan, elmagányosodott, hűtlen, gyermekvállalásra nehézkes szívvel induló, aki maga sem képes az emberi érzelmi-testi gyöngédség, érzékenység és tisztelet gesztusnyelvének a beszélésére? XVI. Benedek pápa 2007-ben megfogalmazott egy alapelvet a brazíliai Aparecidában, amit Ferenc pápa is idéz az Evangelii gaudium kezdetű buzdításban: „Az Egyház nem prozelitizmussal [erőszakos, rámenős térítéssel], hanem vonzással növekszik” (EG 14). A hiteles, evangéliumi szerelemben nem csak két ember vonzódik egymáshoz, a szerelmük megélésének csodája az isteni igazság felé vonja azokat is, akiket magával ragad és elvarázsol, jó érzéssel tölt el a két szerelmes közelsége.

Különböző jogvédők (és mások) már a család hagyományos felfogása melletti állami állásfoglalásokkal szemben is elégedetlenségüket, felháborodásukat fejezik ki. Mennyiben fontos a ma és a holnap egyháza számára, hogy a rá bízott igazságot olykor mint „balgaságot” és „botrányt” is képviselje a világban?

A kereszténység olyan korban kezdett növekedni, fejlődni, amikor az állami törvények és az uralkodó szokásrendek semmilyen módon nem tükrözték a házasságról, családról alkotott evangéliumi felfogást – erre a konfliktusra példát mutat az első korintusi levél 7. fejezete is. A közgondolkodás és az evangéliumi felfogás korántsem simult össze harmonikusan a későbbi korokban sem.

Történelmi tudattal gondolkodva tehát ráébredünk, hogy számolnunk kell a kovász jézusi példázatának a sajátos dinamikájával: nem kész házasságjogot, családintézményt, szexuáletikát bízott az Isten az egyházra. Maga Pál is kimondja a szüzesség kontra házasodás vitában, hogy nem kapott egyértelmű útmutatást, parancsot az Úrtól – tanácsot azonban kész adni (1Kor 7,25). Az egyháznak minden korban, kulturálistársadalmi kontextusban újra meg újra erőfeszítéseket kell tennie az evangéliumi hűség érdekében. Nincs egyszer s mindenkorra, minden részletkérdésre érvényes formális szabályozása például a házasság érvényes megkötésének, vagy más kérdéseknek a terén. Ha ezt elfeledjük, minket is utolérhet Krisztus kritikája: „…az Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok” (Mk 7,8).

Ennek elkerüléséhez világosan kell látnunk, mi Isten parancsa. Tanulmányoznunk kell a teljes Szentírást, s ráébredünk, az őseredeti elgondolás, az isteni terv valóban magán hordozza a férfi és a nő szeretet-szövetsége egyetlenségének a pecsétjét, az életadás révén a teremtésben való aktív részvétel lehetőségét. Vannak dolgok, amelyek változhatnak – az alapigazságokhoz azonban nem nyúlhatunk.

Az egyházi álláspont kialakításakor milyen nehézségeket okoz annak eldöntése, hogy vajon a házasság terén látható komoly változások: a házasságkötések számának csökkenése, a „válások” magas aránya hanyagságból, a reálisan elvárható erőfeszítések hiányából, vagy mélyebb okból, egy többé-kevésbé általános és valódi „keményszívűségből” fakadnak?

A 2014-es rendkívüli szinódus és a nyugalmazott pápa is rámutatott, hogy a probléma gócpontjában egy egyszerű, ám figyelmen kívül hagyott igazság áll: a szentségek a hit szentségei. A házasság esetében ez kiváltképp így van, hiszen ezt a szentséget a két fél szolgáltatja ki egymásnak, s a szentségi kegyelem kettejük emberi-családi valójában realizálódik. Analógiával azt is mondhatnám: ők az átváltoztatók és az átváltozók, a kölcsönös szentségi szeretet és kegyelem dinamikájában. Ahol sérült, hiányos (vagy odahazudott) a vőlegény és a menyasszony hite, ott „fekete lyuk” tátong előttünk. Nem csupán keményszívűségről van itt szó, hanem a hit olyan hiányáról, amely végül minden egyéb hiánynak is a forrásává válik.

Mi a megoldás? Némelyek hosszabb jegyességet, felkészülési időt javasolnak; mások valamiféle „hitvizsgálat” ötletével lépnek fel; egyesek szerint valamilyen interdiszciplináris, teológiai és pszichológiai összmunkával kell felkészíteni a jegyeseket. Mindegyik vélekedésben van igazság, ám fennáll a veszély: ha egyiket vagy másikat abszolutizáljuk, újfent farizeuskodni fogunk. Ki kell mondani őszintén: a szív megtérése nélkül hiába várjuk, hogy a házasság szentségi gyümölcsei megteremjenek a hitetlenség sivatagában. A szívek és vesék vizsgálója azonban az Isten – nincs olyan hittani teszt, pszichológiai alkalmassági vizsgálat, lelkipásztori skrutínium, amely általánosan érvényes és egyedül üdvös megoldást jelenthetne.

Ha van kiút a helyzetből, az jóval korábban kezdődik el s. Már a csecsemő keresztelésénél ott áll a hit igénye, ám azt elfelejtjük, amire pedig a Gaudium et spes, és II. János Pál Redemptor hominis kezdetű enciklikája is felhívta a figyelmet: nem lehet értelmesen beszélni a hit dolgairól addig, míg nem beszélünk az emberi dolgokról. Nem lehet idegen tőlünk az emberi valóság (l. GS 1), mert az egyház útja az ember (RH 14). Átfogó, egész-szerű szemléletre van szükség, ahol a teljes egyháznak össze kell fognia: a hitre nevelés nem merülhet ki szavak és formák bemagoltatásában, hanem életképes magatartásminták, logikai-érvelési rendszerek átadását is magába kell zárnia. A hitre nevelésnek az önismeretre, emberi kapcsolatra, szeretetre nevelés is része, minden életkorban, élethelyzetben, a konkrét adottságoknak megfelelően. Ilyen hittankönyvekre, katekétákra, ilyen életszagú, emberarcú plébániai közösség megvalósítására van szükség.

Világszerte igen sokan kérik (sőt követelik) az egyháztól, hogy vizsgálja felül az azonos neműek közötti házasságot (?) illető álláspontját is. „Miért ne köthetne házasságot Isten előtt két azonos nemű ember, ha szeretik egymást?” – kérdezik gyakran.

A házasság egy férfi és egy nő életszövetsége – ezt „istenileg definiált” ténynek kell tartanunk. Talán voltak korok, amikor az egyneműek közti kapcsolat megítélése elfogadóbb volt, s ezt lehet történeti-kritikai szemmel vizsgálni; ám (minden jogi keretet, kedvezményt és egyebet figyelembe véve) a férfi és a nő szentesített házasságával egyenlő elbírálás alá sohasem esett. Még az ezüstkori Róma is tudta, hogy legalább egy fontos különbség van a hetero- és a homoszexuális kapcsolatok között: az, hogy az előbbiek prokreatív, mással pótolhatatlan módon járulnak hozzá a kisebb és nagyobb közösség, az egész állam fennmaradásához, fejlődéséhez, míg az utóbbiakról ez nem mondható el. Hívőként azt mondjuk: a férfi és a nő életszövetsége isteni áldással kapott megbízatást arra, hogy szeretete révén együttműködjön a Mindenhatóval a teremtés művének fenntartásában, kibontásában, előrevitelében. Ez természetesen nem csak a biológiai nemzés tényét jelenti, de a család egzisztenciális, emocionális, lelki-szellemi biztonságot nyújtó szolgálatát is, amelyben az ember nem csak világra jön, de alap-magatartásformákat, ősbizalmat, szeretetet is tanul, méghozzá egészen sajátos módon. Emellett azzal is számolnunk kell, hogy az egészséges család, házasság egyfajta sziget és menedék a társadalom életében, a szolidaritás és szolgálat elsődleges helye.

Ha tehát ma valaki egyenlő státuszt, elismerést igényel, akkor először meg kell vizsgálnunk: képes-e egy egynemű pár megadni ugyanazt a kettejüket meghaladó közösségi szinteknek, mint amit egy jól működő család megad? Ha úgy véljük, képes rá, akkor azt is meg kell kérdeznünk: milyen feltételekkel, milyen igényekkel, milyen áron? Valóban kibontakozik egy egynemű kapcsolatból az a sok nemzedéken átívelő „teremtés- és gondviselés-történet”, ami életre kel egy hagyományos értelemben vett családban? Itt nem elég csupán az érintett emberekről, kettejük érzületéről, elkötelezettségéről szólni – az egyéneket meghaladó szintekről van szó, melyek okán a házasság, a családi élet soha nem számított, számíthatott magánügynek. Talán a mostani feszültség egyik oka éppen az, hogy a házasságot is „privatizáltuk”, vagyis a szubjektív, pusztán érzelmek és hajlamok által vezérelt magánszférába száműztük, s miután ezt megtörtént, már könnyen vethetünk fel olyan kérdéseket, amelyek a házasság és család eredeti társadalmi, sőt globális kontextusában talán fel sem merültek volna. Más jellegű kérdés az egynemű párkapcsolatban élő személyekhez való viszony. Részben a fent elmondottak, részben az isteni kinyilatkoztatás alapján azt mondhatjuk, hogy az egyház nem nyert felhatalmazást egynemű párok „megesketésére”, és ez nem is fog változni. Ezen lehet mérgelődni, de az egyház nem a maga ura –az Ura maga Krisztus. Ő adja az evangéliumi szavakat, s ezáltal Ő definiálja a szentségeket is. Ezért értelmetlen az egyházat diszkriminációval vádolni. A vonat sem diszkriminatív, ha nem tud tetszőlegesen irányt változtatni, hiszen a sínpár alternatívamentesen kijelöli haladásának az útját. A vonat már csak ilyen – s az egyház is csak ilyen. Nem hinném, hogy ettől diszkriminatív lenne. Ezzel együtt az emberi személy iránti tisztelet nem fogyatkozhat meg, a szeretet parancsa nem veszíthet érvényéből. Vannak, akik olyan életdöntést hoznak, amely nem kompatibilis az egyház „vágányával”. Ezzel a helyzettel nekik is, az egyháznak is együtt kell élnie, méghozzá szeretettel, méltósággal és a kellő tisztelettel.

Ferenc pápát egyesek azzal vádolják, hogy ha rajta múlna, egyszerűen felülírná az egyház kétezer éves tanítását. Sorra születnek a pápát kritizáló blogok, amelyeken az egyházfő „lesátánozása” már-már katolikus hitminimumként tűnik fel... Mit szeretne valójában Ferenc pápa a családok érdekében tenni?

A gyűlölködés mindig gyanús jelenség, hisz összeegyeztethetetlen Jézus Krisztussal és az ő egyházával. A Szentírás bölcsen tanít: „Ha a gyűlölet álarc mögé bújik is, a közösségben kisül gonoszsága” (Péld 26,26). A római pápa, akinek Krisztus ígérete biztosítja az egyedülálló karizmát a teljes egyház vezetésére, a sárba is lerántható – méghozzá olyanok által, akik semmilyen karizmának, isteni ígéretnek nincsenek a birtokában. Akkor miben is hiszünk? Kiben is, kinek is hiszünk?

Ami a pápa „vízióját” illeti, egyrészt ne vágjunk elébe a szinódusi folyamatnak. A püspökök tanácskozása olyan alapanyagot hagy majd hátra Rómában, amelyből megíródhat a pápa szinódus utáni apostoli buzdítása. Eddig csupán egy XVI. Benedek által kezdeményezett egyházjogi felülvizsgálat játszódott le, amely végül egyszerűsítette a semmiségi perek eljárásrendjét. Ez a változás nem érintette a házasságra vonatkozó tanítás szintjét.

Másrészt Ferenc pápa elmondta, hogy a családok ma ezer sebből véreznek. Hogy ez a helyzet megváltozzon, őszinte beszédre, a kérdések nyílt megvitatására van szükség. Ha nincs egyetértés, az sem drámai vagy tragikus, sokszor élt meg az egyház ilyet, talán sokkal nehezebb helyzetekben is. A pápa saját szerepét katalizátor-szerűnek tartja. Ahogy többször is elmondta, most évek során át éljük meg a „szinódusi folyamatot”. A végkifejlet kapcsán két dolog biztos: az isteni, kinyilatkoztatott igazság fölött senkinek nincs hatalma, az kormányoz minket, s nem viszont. Ugyanakkor az is világos, hogy ezt az igazságot el kell mondani a mai embernek, a mai körülmények között is. Ahogy a pápa mondta: „Nem félek továbbmenni a szinodális úton, mert ez az az út, amelyet Isten kér tőlünk. Sőt, a pápa az, aki biztosítja ezt, aki efelett is őrködik”.