Dyekiss Virág: „Ha nem tudnék énekelni, mi lenne velem?”

A zene olyan kifejezési eszköz, ami egészen hamar közel hozza az embert saját érzéseihez, és összekapcsolja mások érzéseivel, megélésével is. Ha valaki átengedi magát a zene erejének, az magával ragadja, megtisztítja és átformálja. Nem minden teremtménynek van ritmusérzéke, sőt, egészen kevésnek – így az ember számára ajándék, hogy egyáltalán tudjuk érzékelni a zenét. Minden kultúrában fontos szerepet is kap, gyakran a természetfelettivel való kapcsolattartás, a belülre figyelés fontos eszköze a zene, az ének, a ritmikus mozgás, a tánc.

Zene és természetfeletti kommunikáció

Az archaikus társadalmakban, természeti népek körében a zene mindig mágikus erővel bír. A legtöbb dallamos szöveg valamilyen mítoszt mesél el, s ezért csak bizonyos alkalmakkor szabad énekelni, mert felébreszti, megzavarja a mítoszban megénekelt személyeket, akik újra végigélik kalandjaikat, újrateremtik a világot. A tánc hasonlóképpen megeleveníti az eljártakat, ezért a közösség a nagy rituális ünnepeken táncolt közösen, például a tavaszköszöntő szertartáson szokásos körtánc, ami mintegy varázskört von az otthon köré, s közben a szöveggel, mozdulatokkal a termékenységet is megjeleníti. Szibériában, a nganaszan népcsoportnál az egyéni vagy alkalomhoz nem kötött dalolászás nem volt szokásban, de a sorséneket, ami az illető személyes életútját, fájdalmait és örömeit énekelte meg, a lélek részének tekintették. Senki nem énekelhette a másik énekét, mert az tiszteletlenség lett volna, sőt, ha elrontották, rosszul dúdolták valaki énekének a dallamát, az betegséget, akár halált is okozhatott. Már az egészen kis gyermekeknek is volt saját dallamuk, énekük, amit édesanyjuktól kaptak. Ez nem volt más, mint néhány kedves mondat – amennyit addig lehetett tudni arról az emberi lélekről, aki megjelent a világban (pl. nyenyec dalocska: „Ez a gyerek – ha-ha-ha-ha / Ügyes kis fiúcska – ha-ha-ha-ha.”). Később, az élet fontos eseményeikor az embernek igénye és lehetősége volt rá, hogy saját sorsáról énekeljen. Ilyen ének az utolsó kamassz népbe tartozó asszony megrázóan mély sorséneke, mely egyébként e népcsoport egyetlen népköltészeti emléke, ami fennmaradt (Buda Ferenc fordítása): „Ahol vándoroltam, / fekete hegyeim / messze elmaradtak. / Taposott utaim / zöld fűtakarót / magukra takartak. / Fekete hegyeim / messze elmaradtak. / Fehérlő ormaim / mögöttem maradtak. / Erőink / elhagytak. / Nagy nemzetségemből / egyedül maradtam. / Rokonaimtól / immár elszakadtam. / Ahol halásztam, / tavaim / mögöttem maradtak. / Nem látom már őket! / Fekvő sátorpóznáim / elkorhadtak. / Varrott sátorlapjaim / kiszáradtak. / Mind elmúltak…”

Éneklés alkalmai a magyar faluban

Az éneklés, a zene a magyar kultúrában is az érzelmek megélésének és kifejezésének fontos eszköze. A megszületett gyermek első zenei élménye a bölcsődal, majd az énekes-ritmikus mondókák. Ezeket otthon hallották a picik, édesanyjuk, nagymamájuk vagy nővérük-nagytestvérük, pesztonkájuk énekelgette nekik. A libalegelőn már önállóan játszódtak, táncolgattak a gyerekek, a kisfiúk és a kislányok külön is. Megfigyelték, hogy a fiúk és a lányok énektudása itt elkezd elválni egymástól: a lánykák sokkal több dalt hoznak magukkal a libalegelőről, mint a fiúcskák, akik kevésbé az énekes-táncos körjátékok kedvelői. Ezek a játékos gyerekdalok sok olyan sortöredéket tartalmaznak, amit a kislányok nagyobb testvéreiktől, fiatal felnőttektől lestek el, és akár értelmetlen, de dallamos és ritmikus szótörmelékké torzítva énekelgetnek a maguk játékában. A folklór kutatóinak ezért kincsesbánya a gyermekdalok világa, hiszen olyan szövegek és hagyományok nyomára bukkanhat, ami a „nagyok” kultúrájából már eltűnt. Diószegi Vilmos véleménye szerint például a Gólya, gólya, gilice... kezdetű dalocska a hajdani síppal és dobbal való sámáni jellegű gyógyítás emléke a népköltészetben.

A libalegelőn kívül vasárnaponként mind a legények, mind a leányok összefogózva sétáltak végig a falun délután, és végigénekelték az utcákat fel és le, újra és újra. Ha szép idő volt, a kapualjakban folytatódott a közös éneklés, ami akár szelíd versengéssé is fokozódhatott: melyik lánycsoport énekli a szebb nótákat, honnan hangzik hangosabban, változatosabban az énekszó. Böjtidőben karikázót táncoltak a lányok, és kíséret nélkül énekeltek hozzá: ez a tavaszi szertartásrendnek sokáig része maradt.

A fiatalságnak minden közös munka alkalmat adott az éneklésre. A fonóban, kukoricafosztóban, és a különböző táncmulatságokban énekeltek-táncoltak együtt. Vargyas Lajos – aki Áj falu zenei életéről írt komoly monográfiát – azt tapasztalta, hogy a táncok szüneteiben is folytatódott a közös éneklés, ha pedig valamelyik házból közös énekszó hallatszott, az annak a jele volt, hogy szívesen fogadják a csatlakozni vágyó vendégeket. Az egyes dalok népszerűsége korcsoportonként, fonókörönként változik, van, amit több évig is szívesen énekelnek, vagy állandó része a repertoárnak, más pedig csak ideig-óráig tartó sláger. A férfiak sok dalt tanulnak a katonaság ideje alatt is, de ezeket sikamlós szövegük vagy nem lányoknak való témájuk miatt sokszor csak maguk között éneklik. A férfiak dalkincse éppen ezért könnyen tartalmaz más tájegységekről való dallamokat is, hiszen a katonaságnál sok különböző helyről érkezett fiatalember énekelt együtt, ki-ki a magáét. A summásság, cselédség szintén új dalokkal gazdagíthatta egy-egy énekes dalkincsét, amit aztán otthon megtanított a többieknek.

Az idősebbeknek, más adat szerint a házasoknak, lassanként már nem illett együtt énekelni. „A falusi illemtan a házas ember, férjes nő jogát a daloláshoz már csak a lakodalom, a búcsú, vagy más kivételes alkalommal ismeri el, akkor is csak zárt helyen. Öreg embert, asszonyt meg feltétlenül részegnek tartanak, ha dalra gyújt” – írta Kodály Zoltán. A későbbi gyűjtők azt tapasztalták, hogy ennyire szigorúan nem érvényesül (vagy már nem érvényesül) ez a szabály, de az bizonyos, hogy kevesebbet daloltak, azt is inkább egyedül, és aktív dalkincsük lassan inkább az egyházi népénekek felé fordult.