Csobó Péter György: A zene és az érzelmek

Talán nem túlzás azt állítani, hogy valamennyi művészet közül a zene hat befogadójára a legközvetlenebbül. Még akkor is igaznak tűnik ez a kijelentés, ha tekintetbe vesszük, hogy individuálisan nagyon különbözhet érzékszerveink érzékenysége, egyesek inkább vizuális, mások inkább auditív beállítódásúak, megint másokat inkább az illatok, vagy éppen a taktilis minőségek ejtenek rabul gyorsabban és tartósabban.

kKétségtelen tény, hogy a fenti kijelentést nagyon sok ember (megkockáztatom: a többségük) igaznak fogadja el. Talán ez az oka, hogy ennek a tézisnek – amely a zenéről írott esztétikai irodalomban az antikvitás óta folyamatosan jelen van – nem az igazságtartalma, mint inkább az általa leírt hatás morális és esztétikai értéke állt az érdeklődés és a teoretikus viták középpontjában. Így például azokban a vitákban is, amelyek az egyes művészeti ágak egymáshoz való viszonyáról és hierarchiájukról folytak az antikvitástól egészen a 19. század közepéig, s amelyekben a zene, a romantikát leszámítva, épp hatásának intenzitása és kikerülhetetlensége miatt valahogyan mindig alacsonyabb kategóriába, ha nem a legutolsó helyre került. Már Platón attól féltette ideális állama polgárait, hogy bizonyos zenék nem a megfelelő éthoszt erősítik bennük, ezért szerinte az ilyen zenék károsak. Immanuel Kant is kétségekkel telten tekintett a zenei hatásra a 18. század végén: a zenei benyomás átmeneti, az általa keltett képzetek vagy nyomban kihunynak (nincs tartósságuk), vagy „a képzelőerő önkéntelenül hívja elő őket, s így inkább terhesek lesznek, mint kellemesek”. (Ez utóbbi jelenségre használják a „fülféreg”, németül Ohrwurm kifejezést, amely olyan dallamokat, frázisokat jelent, amelyeket nem tudunk kiverni a fejünkből, állandóan halljuk őket, mintegy végtelenített lejátszási módban. Az ilyen dallamokat igen régóta „fülbemászónak” nevezik, mely metafora nem túl hízelgő a zenei hatásra nézve.)