Sághy Marianne: Egység, fenség, közösség

A 4–5. században a keresztény egyház lelki, szellemi és intézményi kiteljesedésében a zene hatalmas szerepet játszott. A niceai katolikus teológia és a késő antik egyház alapjait lefektető görög és latin egyházatyák elméletben és gyakorlatban egyaránt sokat foglalkoztak a muzsikával: filozófiai elemzéseket írtak róla, illetve a liturgiát újították meg himnuszaikkal. A zenét két okból értékelték nagyra: mint filozófusok, Isten legtökéletesebb kifejezését találták meg benne, mint püspökök, közösségformáló erejét aknázták ki. Az egyházatyák zenefelfogásának e két kevéssé ismert oldalát mutatom be Ágoston, Ambrus, Aranyszájú Szent János és Nagy Szent Gergely munkásságán keresztül.

A ZENE ÉS AZ EGY

Püthagorasz, Platón és Plótinosz szerint a világegyetem zenében keletkezett. A kozmosz isteni harmóniából született, mely a zene segítségével renddé szervezte a káoszt. A görög filozófusok a muzsikát nemcsak Isten megértése felé vezető matematikai, spekulatív tudománynak, hanem egyben az isteni tevékenység legtökéletesebb metaforájának tartották: a folyamatosan keletkező világegyetem olyan, mint egy állandóan zengő dallam, mely maga is folyamat, szüntelen történés. A dallam zenei rendje folytonosan történő rend: a dallam az a történés, ahogyan a zenei rend kirajzolódik az őt befogadó csendben. A zene a természetfilozófia, a kozmosz megértésének legmagasabb szintje (a püthagoreusoktól kezdve a késő középkori egyetemekig a zene volt az oktatási rendszer legmagasabb foka!) és a kozmosz földi leképeződése is egyben: „A zene erkölcsi törvény. Lelket kölcsönöz a mindenségnek, szárnyat az élménynek, szállni tanítja a képzeletet, bájt ad a szomorúnak, derűt és életet mindennek. Lényege a rendnek, és útja minden jóhoz, igazságoshoz és széphez vezet, amelynek csak láthatatlan, de kápráztató, szenvedélyes és örökkévaló alakja” – mondta Platón. A platonikusok szerint Isten a Szép, az Igazság és a Jó feltétlen egysége: az egység a dolgok megismerhetőségének és létének alapja. A sok Egyből való megszületésének és a sok eggyé rendeződésének is a zene a legjobb példája: a dallamban sok hang rendeződik egységgé, és miközben a hangok szüntelen változnak, a dallam mégis egy marad, részei nem hasítják az Egyet darabokra. A számok és a harmóniák az ég tulajdonságaival, részeivel és a világegyetem egész rendszerével vannak kapcsolatban. A zenében a tiszta matematika egyesül a tiszta szépséggel, ezért a természetfilozófia legmagasabb szintjét jelenti. A fenséges kifejezésére a zene a legalkalmasabb. Az értelem „muzikalizálódása” Plótinosznál éri el csúcsát, aki a lélek és test viszonyát ahhoz hasonlítja, ahogy a hárfás játszik a hárfán és kifejti, hogy a zenész a zene segítségével látja meg az Egyet: a zene révén felemelkedik, és a harmóniákat megértve találja meg az Istenséget.

Ezeket a gondolatokat fejlesztették tovább az egyházatyák, legfőképp a bölcsességet szenvedélyesen kereső Ágoston (354–430), aki 386-ban, megtérése előtt Plótinosz Ennéadészét olvasta a milánói „keresztény platonikus” Manlius Theodorus-szal együtt.

Ágoston Istene a filozófusok Istene: Ő teremti meg a világegyetem harmonikus rendjét és kapcsolata az emberekkel olyan abszolút érvényű és szükségszerű, mint egy geometriai tétel. A lélek az értelem útján emelkedhet fel az érzékek világából ehhez a „matematikus” Istenhez. Ezt elősegítendő Ágoston nagyszabású intellektuális programot dolgozott ki megtérése után: „természettudományos tankönyveket próbáltam írni, megkérdezve olyan embereket, akik nem ellenezték ezt a képzést, azért, hogy rátaláljak egy határozott és könnyű szakaszokra osztható útra, mely a szellemet az anyagi dolgoktól az anyagtalanokhoz vezeti”. E figyelemreméltó pedagógiai vállalkozásból csak a De Musica című mű hat könyve maradt fenn, melyet Ágoston még Milánóban kezdett írni, de csak Afrikában fejezett be, és akárcsak a cassiciacumi dialógusokat, mester és tanítvány párbeszédeként öntött formába. (A De Musica sajnos magyarul nem olvasható, érdemes lenne lefordítani…)

A zene lelki matematikáját feltáró De Musica roppant népszerűségnek örvendett, a korabeli tanárok tankönyvként használták. A középkorban Ágoston nyomán dolgozták ki a hét szabad művészet (septem artes liberales) rendjét, csúcsán a zenetudománnyal. A reneszánsz emblematikus képén, Vittore Carpaccio Szent Ágoston látomása című festményén (Scuola di San Giorgio degli Schiavoni, Velence) pedig a dolgozószobájában ülő egyházatya kéziratai között feltűnően az újrafelfedezett De Musica látható.