Bartók Tibor SJ: A jezsuita lelkiség forrásai

Loyolai Szent Ignác rendjének lelkisége az általános keresztény hagyomány mélyrétegeiben gyökerezik. Ennek tudatosítása azonban egészen a 20. századig váratott magára. Amit korábban kifejezetten jezsuita hagyománynak hittek, sokszor éppen annyira megfigyelhető a ferences, vagy a 14-15. századi karthauzi és bencés spiritualitásban. Felmerül a kérdés, milyen értelemben nevezhető Szent Ignác lelkisége egyedülállónak?

aA jezsuiták háza tájékán és vonzáskörzetében az „ignáci” jelző könnyen és gyorsan minősíti a lelki élet sajátos jelenségeit. Szeretünk ignáci lelkigyakorlatokról, ignáci meditációról, kontemplációról, ignáci megkülönböztetésről, ignáci isten- és emberképről beszélni. A dolog sokszor úgy fest, mintha a jezsuita rendalapító – Lelkigyakorlatos könyvecskéje révén – maga találta volna fel, vagy éppen monopolizálta a lelki élet számos építőkövét. A fogalmaknak ez az erőteljes, néha már-már zavaró „ignacianizációja” valójában egy szocio-spirituális jelenség gyümölcse, legalábbis jelentős részben: a jezsuita rend a 20. század elejétől kezdve mintegy újra felfedezi az alapító nevéhez fűződő forrásokat, elsősorban a Lelkigyakorlatok című könyvet és A zarándok naplóját, Ignác önéletrajzi elbeszélését.

Vissza a gyökerekhez

A rendalapító legfontosabb írásainak újrafelfedezése részben átrajzolta a rendi forrásokról alkotott felfogást és megnyitotta őket mások – vagyis nem jezsuiták – felé is. Ebben a folyamatban eddig talán kevés figyelem irányult arra, hogy a 20. századi kutatások nemcsak Szent Ignác eredetiségét, hanem a hagyománytól való függőségét is feltárták. Így bizonyos értelemben az, ami annyira „ignácinak” tűnik, sokszor éppen annyira ferences, karthauzi vagy éppen bencés. Nem teljesen érdektelen dolog tehát jobban számot vetni Ignác lelki gyökereivel, amelyekről számos tanulmány született. Az olvasó talán megérti, ezzel az írással a célom nem az, hogy az ignáci lelkiséget „dezignacianizáljam”, hanem hogy rámutassak más lelkiségekkel való kapcsolatára. Így válik jobban  érthetővé az is, ami valóban más, vagy új benne más hagyományokhoz viszonyítva.

Ignác nem falta a lelki könyveket sem megtérése előtt, sem megtérése után. Nem is kell sokat kutakodnunk, hogy össze tudjuk számlálni az Ignácra hatást gyakorló lelki olvasmányokat. Kettő a loyolai betegágyához, kettő pedig a tizenegy hónapos manresai tartózkodásához kötődik. Ami az első két könyvet, vagyis a karthauzi Szász Ludolf (1300– 1378) Vita Christijét és a domonkos Jacopo da Varazze (1228–1298) Flos Sanctorumát illeti, Ignác ezekben találta meg azt a forrást, ami ilyen vagy olyan módon minden nagy megtérőben felbuzog: a Jézussal való találkozást és a szentek – tulajdonképpen az egyház – közösségével való kapcsolatot. Manresai tartózkodását azonban további két könyvecske határozta meg. Az egyik a Compendio breve de ejercicios espirituales. Magyarul így lehetne visszaadni a címet: Lelkigyakorlatok rövid foglalata. A cím már önmagában is sokat sejtet az Ignác Lelkigyakorlataival való kapcsolatról. A Compendio egy híres montserrati bencés apát, García Jiménez de Cisneros (1455–1510) két nagyobb munkájából, az Ejercitatorio de la vida espiritual és a Directorio de las Horas Canónicas című könyvekből készült kivonat. Szerzője egy ismeretlen montserrati bencés szerzetes. A másik manresai meghatározó művecske a Kempis Tamásnak (1380–1471) tulajdonított De imitatione Christi, amit hagyományosan Krisztus követésének fordítunk, bár helyesebben Krisztus utánzását kellene mondani. Ez utóbbi Ignác egész életét végigkísérte, utolsó éveiben egyetlen lelki olvasmánya volt. A loyolai két könyv – sőt a Compendio is – Ignácot elsősorban a Bibliával, a szentekkel valamint a nagy ókori és középkori keresztény szerzőkkel köti össze. Szász Ludolf műve a középkor egyik nagy Krisztus-életrajza, amely Jézus életének evangéliumokban elbeszélt eseményeit fűzi egymás után, kiegészítve és értelmezve ószövetségi történetekkel, valamint a nagy ókori és középkori keresztény szerzők magyarázataival. A Vita Christi tehát egyfajta értelmezett Biblia, ami Krisztus életére összpontosítva egybefoglalja az egész üdvösségtörténetet. Spanyolra a 16. század elején fordította le egy ciszterci szerzetes. A Flos sanctorum (Szentek virágoskertje), amit gyakran Legenda Aureának (Aranylegendának) is neveztek, nem más, mint a szentek enciklopédiája, amely az Egyház liturgikus naptárát követve elbeszéli és kommentálja a szentek életét, beillesztve mindezt Krisztus életének és liturgikus ünnepeinek sorába.

Imamódszerek és gyakorlatok

A loyolai olvasmányok a középkori lelkiségi hagyománnyal kapcsolják össze Ignácot. Főleg a Vita Christi segítségével kezdi el gyakorolni azt, amit a szerzetesi hagyomány lectiónak, vagyis elmélkedő olvasásnak nevez. A sajátossága, hogy az elmélkedés tárgya már nem egy zsoltárvers, hanem Jézus életének eseményei, középkori nyelven misztériumai. Az ilyenfajta Krisztus-központú elmélkedés visszamegy egészen Szent Elrédig és Szent Bernátig, de leginkább a ferencesekkel, főleg Szent Bonaventurával válik lelkiségi hagyománnyá. A ferences elmélkedés tárgya Jézus tulajdonságainak és értékvilágának, középkori nyelven szólva „erényeinek” szeretetteljes kérése és elbensőségesítése. Ignác lelkigyakorlatainak is ez lesz az egyik leggyakoribb kérése. Sajátos vonás viszont, hogy Ignác a Krisztus-misztériumokat különösebb magyarázat és értelmezés nélkül tárja a lelkigyakorlatozó elé, remélve, hogy az Evangéliumok Krisztusa közvetlenül is meg tudja szólítani az imádkozó embert.

A két manresai olvasmány – noha örökösei a patrisztikus és monasztikus hagyománynak – már egy új lelkiségi áramlatba, a Devotio Modernába vonják be az istenkereső Ignácot. Ez a németalföldi, 14. században született lelkiségi irány attól modern, hogy útmutatást ad a laikusok számára is a lelki haladás útján anélkül, hogy mindezt teológiai képzettséghez vagy kolostori keretekhez kötné. A Devotio Moderna józan lélektani realizmussal kezeli a lelki élet jelenségeit. Imamódszereken és gyakorlatokon – ez a szó igen fontossá válik Ignácnak – keresztül keretet biztosít a lelki élet fejlődéséhez, a lelkiismeret-vizsgálathoz, a szellemek megkülönböztetéséhez. Számos lelkigyakorlatos könyvecske születik így a 15. század során, amely hatást gyakorol a már említett spanyol bencésre, Cisnerosra, aki felhasználja ezeket saját munkáihoz, melyeknek célja a montserrati szerzetesek lelki életének megreformálása. E szerzetesek egyikénél, a francia származású Jean Chanonnál végzi el Ignác életgyónását, amikor 1522 tavaszán Montserratra érkezik. Valószínűleg Chanon adja kezébe a Compendiót, Cisneros műveinek kivonatát, vagy legalábbis annak egyes részeit, mint elmélkedési anyagot és módszert Ignác manresai tartózkodásához.

De miben is függ közelebbről nézve Ignác ezektől a forrásoktól? Mindenekelőtt nyelvezetében. Olyan tipikus „ignáci” kifejezések, mint „Isten dicsőségét keresni” (buscar su gloria), „szeretni és szolgálni” (amar y servir), „küzdő Egyház” (Iglesia militante) vagy a már fordítást sem igénylő „magis” ezekre a forrásokra vezethető vissza. A négy olvasmány azonban nemcsak szókészletet közvetít Ignác számára, hanem képet Istenről, Krisztusról, az emberről, az Egyházról és a teremtett világról. Így jelentős mértékben meg is határozzák Ignác lelki tapasztalatait, amelyekről manresai tartózkodása kapcsán beszél, vagy amelyekről a Rendalkotmány (RA) írását kísérő lelki Naplójában ír.

Örökölt istenkép, örökölt Krisztus-kép

Hogy közelebbről is lássuk Ignác és a források kapcsolatát, idézzünk fel néhány „tipikus” ignáci kifejezést és a mögötte rejlő tartalmakat. Isten Ignác számára mindenekelőtt Teremtő és Úr (Creador y Señor), aki a teremtményekkel való kapcsolatáról, elsősorban jóságáról ismerhető fel. Isten leggyakrabban jóság (bondad) Ignác számára, sokszor jelzőkkel megtűzdelve: isteni, legfőbb, végtelen jóság (Lgy. 20, 52, 59). A többi isteni tulajdonság is a jósággal függ össze, főleg Ignác levelezésében. Isten a Mindenható (Omnipotencia), aki pótolja az emberi gyengeséget. Bölcsesség (Sabiduría), aki utat mutat a jóság kiáradásának. Gondviselés (Providencia), aki előrelátóan irányít. Fönség (Suma Majestad), aki azonban nem szakad el a teremtményeitől, hanem bennük van, „lényege, jelenléte és hatalma által” (Lgy. 39). Ezért lehet Őt szeretni minden teremtményben, és minden teremtményt Őbenne, ami nem más, mint a lelki vigasz teológiai lényege (Lgy. 316), de egyben cél is minden jezsuita számára már a noviciátustól kezdve (RA 288). Az isteni jóság ugyanis kiárad minden teremtménybe, ahogy azt a Lelkigyakorlatok utolsó szemlélődésében állítja Ignác (Lgy. 237).

Nos, ilyen és hasonló kijelentésekben bővelkedik például a montserrati Compendio, aminek segítségével Ignác elmélkedni és szemlélődni tanult. Így például az imában járatlanok számára javasolt egyik elmélkedési anyag a következő: „Fontold meg, hogy mindaz, ami jó, az Istenben való részesedése miatt jó. […] minden jóság, amit az emberekben látsz, s minden jóság, melyet a teremtményekben szemlélsz, ama legfőbb Jóságtól származik.” [489] Ignácnak nem kell várnia a párizsi filozófiai tanulmányokig, hogy találkozzon Istennel, mint egyetemes és önmagától kiáradó jónak a fogalmával és tapasztalatával. Mindezt megkapja már a Compendio révén Manresában: „Fontold meg, hogy egyetlen dolog sem árasztja szét annyira a jóságát, mint Isten. Ő pedig végtelenül ezt teszi, mert minél egyetemesebb valami, annál jobb.” [209] Ez az alapelv, amit Ignác újra felfedez majd Arisztotelészt és Szent Tamást tanulmányozva, határozza meg a jezsuita Rendalkotmány egyik alapelvét az apostoli feladatok kiválasztásánál: „A jó annál istenibb, minél egyetemesebb. Ezért azokat az embereket és helyeket kell előnyben részesíteni, melyek – miután a jóban előhaladást tettek – közreműködhetnek abban, hogy a jót sokaknak továbbadják.” (RA 622)

Amit Ignác Istenről tapasztal és állít a teremtményekkel való kapcsolatában, ugyanígy állítja Krisztusról is. Krisztus ugyancsak „Teremtő és Úr”, a „Mindenek Örök Ura”. Legalábbis a lelkigyakorlatozó így fordul Krisztushoz a Lelkigyakorlatok második hetét megnyitó elmélkedésben (Lgy. 98). Még érdekesebb, hogy az utolsó fogadalmait tevő jezsuita fogadalma szövegében egyenesen „Mindenható Istennek” nevezi Krisztust (RA 527), ami hagyományosan inkább az Atyának lefoglalt cím a liturgiában és a teológiában. Nos, ez a viszonylag szokatlan, az Atyától a Fiúnak „kölcsönzött” cím minden valószínűség szerint a Vita Christi Szentháromság-felfogásán nyugszik. Itt olvashatjuk ugyanis, hogy „amint az Atya mindenek Ura a mindenhatósága révén, ugyanígy a Fiú is”. Sőt, Szász Ludolf nem ijed meg attól sem, hogy az „Atya” nevet kölcsönözze a Szentháromság egészének a teremtményekkel való viszonyában. A Hitvallást magyarázva mondja: „… hisszük, hogy Isten Atya… Itt személyes értelemben vesszük az Atya kifejezést. De vehetjük lényege szerint is, amikor fogadott atyaságról van szó (paternidad de adopción). Ebben az értelemben maga a Szentháromság a jó dolgok és a teremtett világ atyja. Az egész Szentháromság atyja a jóknak és a rosszaknak.” Ahogy az egész Szentháromság részt vesz a teremtés rendjében, ugyanúgy részt vesz az újjáalkotásban is a Megtestesüléskor: „…a Megtestesülés nagy titka az egész Szentháromság műve volt”, állítja Ludolf. Ez és hasonló kijelentések formálják Ignác híres szemlélődését a Megtestesülésről, melyben a három isteni személy együtt szemléli a földkerekséget és együtt határozzák el, hogy a második személy emberré legyen. (Lgy. 101) De ez a Szentháromság- kép formálja majd Ignácnak azokat a misztikus tapasztalatait is, amelyek a Rendalkotmány írását kísérik.

Régi új módon

A Lelkigyakorlatok többi nagy elmélkedésének és szemlélődésének, így az Örök király felhívásának, a Két Zászlónak vagy az Ad amoremnek is számos elemét megtaláljuk a már említett loyolai és manresai olvasmányokban. Ignác azonban sohasem másolja, hanem teremtő módon újjáalkotja az olvasmányaiból kapott anyagot. Az újjáalkotás egyik legjobb példája a Lelkigyakorlatokat bevezető „Vezérelv és Alapigazság” (Lgy. 23). Az ötlet, hogy a Lelkigyakorlatokhoz valamiféle megalapozást adjon, valószínűleg Ludolftól ered. A karthauzi szerző ugyanis egy Szent Pálra hivatkozó „alapvetéssel” (1Kor 3,15) indítja monumentális művének Prológusát: „Ahogy az Apostol mondja, senki sem vethet más alapot az erények épületének, mint ami már megadatott, vagyis a mi Urunk Jézus Krisztus.” Nem véletlen tehát, hogy Ignác Lelkigyakorlatos könyvének elején is megjelenik egy alapvetés, amely az ember céljáról és az ennek megfelelő magatartásról beszél. Ez látszólag semmiben sem hasonlít Szász Ludolféhoz, főleg azért, mert Krisztusról szó sem esik benne: „Az ember arra van teremtve, tartja Ignác, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse.” Ennek a célnak rendelődik alá a többi teremtmény. Az embernek azt kell választania közülük, ami jobban elvezeti őt istendicsérő céljához.

Ignác későbbi párizsi teológiai tanulmányai minden bizonnyal befolyásolták a Lelkigyakorlatok elején olvasható Vezérelv skolasztikus ízű megfogalmazását, de a gyökerei mégiscsak a Vita Christi-ig nyúlnak vissza, hiszen ennek a vége felé találunk egy fejezetet, melyben Szász Ludolf az ember célját Isten dicsőítésében fogalmazza meg Szent Anzelm nyomán: „Arra vagy teremtve, hogy teremtődet dicsérd, hogy dicséretének szenteld magad, hogy érdemben előbbre haladj szüntelenül idelenn, s hogy boldogan élj a jövendőben; Isten dicsérete itt igazzá tesz, odaát pedig boldoggá.” Ludolf művének végére, Ignác viszont Lelkigyakorlatos könyvének az elejére illeszti ezt az istenközpontú célkitűzést. Az oda vezető út egyiknél és másiknál is a Jézussal való bensőséges viszony és értékrendjéhez való hasonulás. „Bizonyos ugyanis – mondja Ludolf –, hogy aki állandóan Jézusra gondol, azt ő szeretetére, bizalmára és a személye iránti bensőséges viszonyra (familiaridad) vonzza.” Ebben a felhívásban tanulja meg Ignác, hogy már bűnösként is barátként merjen közeledni Jézushoz (Lgy. 54), és hogy gyakran kérje a kegyelmet ahhoz, hogy jobban szeresse és kövesse Jézust. (Lgy. 104) A Jézus iránti szeretet teszi lehetővé, hogy a lelkigyakorlatozó olyan jézusi erényeket is merjen kérni, mint a szegénység, a megvetések elviselése és az alázat. (Lgy. 147)

A végtelenségig lehetne folytatni a párhuzamokat az ignáci források és a másik két mű között is. A szándék tisztaságára való figyelem, a rendezetlen ragaszkodásoktól való szabadulás, a hála fontossága, a benső megmozdulások, így a vigasz és vigasztalanság megkülönböztetése jellegzetesen Kempis könyvecskéjének témái. Ignác szentek iránti tisztelete és utánzásuk vágya a Flos sanctorum hatása. Ez utóbbi mű spanyol fordítójának prológusa ülteti el valószínűleg Ignácban az értelmi és akarati önlegyőzés ideálját is, amely a Lelkigyakorlatok egyik kiindulópontja (Lgy. 21), a lelki előrehaladás feltétele (Lgy. 189) és a jezsuita sztereotípia jellegzetes vonása lesz. Győzni a lélek két fejedelme, az értelem és az akarat felett, nagyobb dolog – a Flos sanctorum bevezetője szerint –, mint győzni a világ és pokol fejedelmei felett.

És ami igazán új...

Hol van hát az újdonság? Az egyik a már jelzett kreativitás: Ignác válogat forrásainak elemei között. Újjászervezi, más rendbe rakja azokat. Így például a Compendio hat hetes felosztása helyett Ignác négy hétre tervezi Lelkigyakorlatait. A hagyományos hármas lelki út (tisztulás, megvilágosodás, egyesülés) fogalmaiból csak az első kettővel foglalkozik (Lgy. 10), a harmadikat homályban hagyja. A Krisztusmisztériumokat aszerint válogatja ki, hogy megfelelnek-e az Örök Király felhívása és a Két Zászló-elmélkedés apostoli életre hívó szemléletének. A megkülönböztetési szabályokat – amelyek a Krisztus követésében minden rendezőelv nélkül jelennek meg – a lelki előrehaladás ritmusához szabja. De mindezen túl – és ez az ignáci szervezőelem és újdonság – különös fontosságot tulajdonít egy alapjában véve semleges jelenségnek: a lehetőségek közötti választásnak, hétköznapibb szóval a döntésnek. A döntés vonatkozhat nagy, az egész életet befolyásoló elhatározásokra, mint például az ember életre szóló elköteleződési formájának kiválasztására. De vontakozhat kisebb horderejű kérdésekre is, például egy apostoli munkaterület kiválasztására. A Lelkigyakorlatok híres indifferencia-fogalma is a helyes választást szolgáló lelki beállítottság. A jó döntés az ignáci lelkiségben az Istennel való találkozás különleges helye, Isten akaratának megmutatkozása, Krisztus követésének konkrét formája vagy feltétele, amelyet béke, öröm, tartós megelégedettség, vagyis vigasz kísér. Hogy ez a találkozás mennyire tartozik a misztika körébe, lényegében másodlagos kérdés. Az Istennel való közvetlen kapcsolat és a Krisztus melletti napi elkötelezettség nem igényel mindig döntéseket, hanem inkább az elköteleződésben való kitartást és növekedést. Ezen a téren az ignáci lelkiség – a gyakran emlegetett életrendezésre irányuló szándékával – belesimul a Devotio Moderna hagyományába, annak mintegy folytatója és továbbfejlesztője.

Felhasznált irodalom:  • Compendio breve de ejercicios espirituales. Compuesto por un monje de Montserrat entre 1510–1555. Edición preparado y presentado pour Javier Melloni, SJ. Madrid, MMVI, Biblioteca de Autores Cristianos. • Las fuentes de los Ejercicios Espirituales de San Ignacio: Actas / del Simposio internacional, Loyola, 15–19 sept. 1997. [presentacion Juan Plazaola], Ed. Bilbao, 1998, Mensajero. • García Mateo, Rogelio: El Misterio de la vida de Cristo en los Ejercicios ignacianos y en el Vita Christi Cartujano. Antología de textos. Madrid, 2002, Biblioteca de Autores Cristianos.