Koronkai Zoltán SJ: Engedelmesség a küldetésben

A jezsuiták a szokásos hármas szerzetesi fogadalom mellett (szegénység, tisztaság, engedelmesség) negyedikként engedelmességet fogadnak Róma püspökének, hogy az egyház vezetőjeként a pápa bármikor bárhová küldheti a rendtagokat az egyház szolgálatára.

nNemcsak egy formális elköteleződésről van szó, hanem egy olyan szellemiség kifejeződéséről, amely alapvetően meghatározza a jezsuiták identitását. Szent Ignác a Társaság fundamentumának tekintette a pápának tett engedelmességi fogadalmat. A 20. század egyik legnevesebb rendfőnöke, Pedro Arrupe is hasonló szellemben beszélt a negyedik fogadalomról: „a Jézus Társasága forrása és alapja”. Pedig ennek a fogadalomnak a hagyománya két látszólag esetleges történelmi körülményre vezethető vissza.

Döntsön a pápa!

Amikor a baszkföldi Loyolából származó Ignác körül párizsi tanulmányai idején kialakult egy egyetemistákból álló kör – a későbbi Jézus Társasága magja – a lelkes csoport tagjai elhatározták, hogy tanulmányaik végeztével (1534) a Szentföldre zarándokolnak. Abban a kérdésben, hogy e vállalkozásuk után végül mihez is kezdjenek magukkal, nem tudtak egységes álláspontra jutni. Ignác szeretett volna véglegesen a Szentföldön maradni, volt a társak között, aki legszívesebben a nem keresztények között hirdette volna az evangéliumot (Xavéri Ferenc), de akadt hangadója az európai keresztények közötti apostoli munka fontosságának is (Fáber Péter). Ekkor merült fel először, hogy egyöntetű álláspont hiányában legjobb lesz, ha – miután megjárták a Szentföldet – Róma püspökének ajánlják fel szolgálatukat az egyház javára. Küldje maga a pápa e „legkisebb társaságot” oda, ahová csak akarja, hogy a szentatya belátása szerint az egyház legnagyobb szükségében szolgáljanak. Az első jezsuita társak ezt a megoldást látták követendőnek arra az esetre is, ha valamilyen oknál fogva nem tudnak majd eljutni a Szentföldre. Szerencse, hogy jó előre gondoltak erre a lehetőségre, mert a szentföldi zarándoklat csakugyan nem jöhetett össze. Ugyanis 1537-ben Szulejmán török szultán óriási hajóhadat szerelt fel, s kitört a tengeri háború, ezért nem volt hajós, aki ilyen körülmények között arra vállalkozott volna, hogy az első társakat Jézus szülőföldjére vigye. Miután a kis közösség tagjai Európában rekedtek, elhatározásuknak megfelelően a pótterv lépett életbe: a következő évben felajánlották szolgálatukat III. Pál pápának.

Vajon az első jezsuiták csoportját látva III. Pál pápa gondolhatott- e arra, hogy az egyházat sújtó folyamatos morzsolódások és szétforgácsolódások után – ami a reformáció korát jellemezte –, éppen e néhány főből álló kis társaság lehet majd a katolikus megújulás katalizátora? Mindenesetre Róma püspökének nagyon is jól jöttek ezek a lelkes fiatalok, akik feltétel nélküli segítséget ajánlottak a szükséget szenvedő egyház szolgálatára. Az első konkrét pápai küldetések azonban azzal jártak, hogy e kis társaság tagjai szétszóródtak egyenként, vagy kisebb csoportokban szerte az egyházban. A távolság és a sok tennivaló miatt felmerült annak veszélye, hogy mint közösség teljesen megszűnnek létezni, egyenként beleveszve a temérdek lelkipásztori munkába. A szétszórtságnak ez a tapasztalata (illetve együttlétüknek korábbi lélekemelő élménye, amit most hiányoltak) indította az első társakat arra, hogy még egyszer összejöjjenek és egyeztessenek az előállt új helyzetről. Folytassák munkájukat így, szerte a világban, vagy valahogy mégis maradjanak közösségben? Itt született a döntés, hogy egy lelkipásztori társaság tagjaiként sokkal hatékonyabb munkát folytathatnak, mint külön-külön, egyenként. A jezsuiták elhatározása tehát, hogy küldetésükben teljesen a római pápa rendelkezésére bocsássák magukat, megelőzte a Jézus Társasága, azaz a jezsuita rend formális megalapítását! Sőt, éppen ez a felajánlás és a pápától kapott küldetések váltották ki azt a krízishelyzetet, amely az első társak szerzetesrenddé formálódásához, azaz a jezsuita rend születéséhez vezetett.

Lelkigyakorlatos gyökerek

Első látásra mindebből úgy tűnik, hogy bizonyos történelmi és közösségi esetlegességek vezettek az első jezsuiták pápához való különleges elköteleződéséhez. Mégis, volt valami mélyebb motivációja is ennek a felajánlásnak, mint egy praktikusnak tűnő szempont? Mit láttak az első társak a pápában? Egyáltalán miért fordultak éppen hozzá abban a korban, amikor egészen új szelek fújtak az Egyházban és a reformátorok radikálisan elutasították a pápaságot, az egyházi visszaéléseket gyakran nagyon is jogosan kritizálva?

Ignác teljesen tisztában volt az egyház korabeli állapotával. Amikor évekkel korábban zarándokként Rómában járt, különösen is dekadens helyzetet láthatott az Örök Városban. Lelkigyakorlatos tevékenysége miatt az inkvizíció börtöneit még Spanyolországban megjárta, nem volt tehát semmi illúziója az egyháziak gyarlóságával kapcsolatban. Mégis, Assisi Szent Ferenchez és annyi más szenthez hasonlóan mély hitbéli meggyőződéssel tekintett az Egyház vezetőire, különösen Róma püspökére, a pápára. Hitte, hogy minden emberi törékenysége ellenére a pápa által Krisztus tud szólni az emberekhez. Az Ignác körül csoportosuló első társak hitét Juan de Polanco, Ignác titkára így fogalmazta meg: „meg voltak győződve arról, hogy Krisztus majd helytartója által fogja irányítani őket a nagyobb szolgálat útján.” Ez pedig az a pont, ahol felsejlik a pápa melletti elköteleződés gyökere Ignác lelkigyakorlatos tapasztalatában. Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében ugyanis van két elmélkedés, ami központi jelentőségű a jezsuita ideál számára: a Király hívása és a Két zászló. Mindkettő lényege, hogy maga Krisztus hívja és küldi a világba apostolait, hogy menjenek el minden emberhez az evangélium örömhírével és szegényen, megvetéseket, üldöztetést elviselve hirdessék a jézusi életmódot. A lelkigyakorlatokban megfogalmazódó ideált az első társak kezdetben még szó szerint értették: elmenni a Szentföldre, ahol Jézus élt, és ugyanazokban a városokban és falvakban hirdetni az evangéliumot, ahol annak idején a történelmi Jézus tette. Így szerettek volna a lehető legnagyobb mértékben hasonlóvá válni Jézushoz (Jesu ita – úgy, mint Jézus): a Názáreti Jézus életmódját folytatni, teljesen szabadon (szegényen) vándorolva hirdetni az „elközelgő” Isten országát. Csak fokozatosan és a történelem nagy színpadán zajló események hatására (háború a törökkel, a reformáció kibontakozása) ismerték fel, hogy alapvető vágyukat, Krisztus követését másképp kell megvalósítaniuk. Amikor Róma püspökéhez fordulnak, a pápa küldetést adó hangjában Krisztus hívását fedezik fel, azaz hittek abban, hogy Jézus irányítja majd őket „helytartója”, a pápa által. Róma lép tehát Jeruzsálem helyébe, a lelkigyakorlatok Krisztus hívásáról szóló elmélkedésének fényében pedig már nem csak a Szentföldet, hanem az egész világot tekintették küldetésük helyszínének.

Egyetemes küldetés

A jezsuiták negyedik fogadalmának egy másik fontos dimenziója, az egyetemesség szempontja. A lelkigyakorlatos meditációkban Krisztus az egész világot jelöli ki a küldetés helyszíneként. Az első társak ezért nem egy helyi püspököt – például a párizsit, ahol tanultak – keresik fel szolgálatuk vágyával, hanem Péter apostol utódát, Róma püspökét, akinek nemcsak a római, hanem az egész egyetemes egyház a gondjaira van bízva. A jezsuita lelkiség ezért kezdetektől fogva univerzális dimenziókat ölt, nemcsak egy-egy püspökség vagy ország lelkipásztori kihívásait tartja szem előtt, hanem az egész világegyház lelkipásztori igényeit. A negyedik, különleges engedelmességi fogadalom értelmében tehát a jezsuiták elkötelezik magukat, hogy készek bárhova elmenni, ahova a pápa a hit hirdetése érdekében fontosnak tartaná küldeni őket.

Ma is előfordul, de általában nem jellemző, hogy a pápa egy jezsuitát valamilyen személyre szóló, konkrét feladattal bíz meg. Annál gyakoribb, hogy Róma püspöke a Társaság egészéhez szól és kér a jezsuitáktól konkrét szolgálatot. Így tett VI. Pál, amikor az ateizmus elleni intellektuális küzdelemre bátorította a jezsuitákat. Vagy II. János Pál, amikor a vallásközi párbeszéd feladatát bízta különlegesen is erre a rendre. XVI. Benedek pápa pedig a prioritások prioritásaként beszélt a jezsuiták római intézményeinek fontosságáról, hiszen ezeknek az intézményeknek nagyon is fontos szerepük van éppen az egyetemes Egyház életében (Vatikáni Rádió, a Gergely Egyetem, Biblikus Intézet stb.). Bár kifejezett pápai küldetést ritkán kap egy-egy jezsuita, és a római intézményekben is kevesen dolgoznak, a negyedik fogadalom valósága mégis átjárja az egész jezsuita szellemiséget.

Delegált hatalom

Már a Társaság születésekor világossá vált, hogy Róma püspökétől nem várható el, hogy a gyorsan növekvő szerzetesközösség minden egyes tagjának személyre szóló küldetést adjon (Ignác halálakor a jezsuita rendnek már csaknem ezer tagja volt!). Ezért született meg a gondolat, hogy a Társaságnak legyenek saját elöljárói, akik mintegy közvetítik a rendtagok felé a küldetést. A jezsuita elöljáró hatalmára a rendtagok kezdetektől fogva úgy tekintettek, mint delegált hatalomra, azaz: amikor az elöljáró valamilyen megbízatással fordul egy rendtársához, az a negyedik fogadalom lelkiségének értelmében értendő. Az elöljáróval egyeztetett misszió teljesítése által a jezsuita tehát magának Krisztusnak, illetve helytartójának, a pápának teljesít szolgálatot (vö. Rendalkotmány 82).

Az eddigiekből kitűnik, hogy a jezsuiták negyedik fogadalma missziós jellegű elköteleződést jelent. A küldetés folytonos szem előtt tartása a rend alapdokumentumainak vezérelve, amely legjobban talán a 7. részben figyelhető meg. Itt egyértelműen kidomborodik, hogy a jezsuita rendtagok felvételétől kezdve a hosszú képzésen át a közösségek, illetve a képzett jezsuiták életmódját illetően mindent a küldetés (misszió) gondolata kapcsol egybe: alkalmassá válni és állandóan készen lenni Krisztus hívásának meghallására és küldetésének követésére, ami az emberek szolgálatában valósul meg. E missziós lelkiség nagy rugalmasságot és gyors alkalmazkodást kívánt meg a szerzetesi életben, és éppen ezt kívánta segíteni a helyi elöljárók delegált hatalmának szellemisége is. A jezsuita rendet mindig is jellemző rugalmasság, az új feladatokra való gyors és kreatív vállalkozás strukturális gyökerei tehát éppen a negyedik fogadalom szellemiségében rejlenek, ez hatja át az egész rendi eljárásmódot. Paradox módon éppen a pápa melletti különleges elköteleződés lett a jezsuita rend életében a nagyobb szabadság forrása, amely nagyobb nyitottságot eredményezett a kihívásokra és a hűség kreatív megélésére az evangélium terjesztésének útjain.