Bárdosy Éva: Rubens Szent Ignác freskója
Íñigo López de Loyola, ismertebb nevén Loyolai Szent Ignác (1491–1556) a jezsuita rend alapítója. Első művészi ábrázolásai szükségképpen korához, a barokk stílushoz kötődnek.
aA barokk a reneszánszot követte, annak tökéletes ellenpontjaként, illetve olykor a manierizmus enyhítette az átmenetet az egyik stílusból a másikba. A reneszánsz kiegyensúlyozott, emberléptékű harmóniájától a barokk igyekezett minél távolabb kerülni. A jezsuita templomok legtöbbje a barokk stílusjegyeinek tiszta példája: mozgalmasság, dinamizmus, monumentalizmus, hősi pátosz, titokzatosság, misztika és az illúzió jellemzi őket.
Pieter Pauwel Rubens (1577–1640) németalföldi festő. Mesterei késő manierista, humanista beállítottságú művészek voltak. Széleskörű műveltségét már jezsuita iskolában szerezte. Évekig működött Mantovában, de Rómába, majd Spanyolországba is eljutott. Amikor visszatért szülővárosába, Antwerpenbe, az ottani jezsuitáktól kapott megrendeléseket. Ez a freskó is az antwerpeni jezsuita templom számára készült. A kép, amelyet itt látunk, természetesen csak részlete az egész freskónak, és ez a részlet a bécsi Kunsthistorisches Museumban látható. Ennek a középpontjában áll ugyanis Ignác. Rubens 1616-ban kapta a megrendelést, vagyis amikor Ignácot, aki 1556-ban hunyt el, még nem avatták szentté. Erre csak 1622-ben került sor. A szentté avatás egyházjogi procedúra, a nem vértanúk esetében általában csodák igazolására is szükség lehet. Antwerpeni rendtársai talán ezért kívánták Ignácot gyermekek és anyák védelmezőjeként, megszállottak, betegségekben szenvedők körében ábrázolni, amint egy öngyilkosjelöltet ment meg az örök haláltól is.
A képet többféle címen emlegetik, többek között így is: Loyolai Ignác csodatételei. Ignácot a barokk korban olykor fekete talárisban, néha birétummal, máskor – talán leggyakrabban – miseruhában ábrázolták. Ezen a képen Rubens a tridenti zsinat által misézéshez előírt pompás papi öltözékbe öltöztette őt. A kazula drága anyagból készült: mintha önmagában is megállna a földön. A manipulus szalagjai barokkos ívet írnak le a főalak karján, amint felemeli két kezét. Jobbján feketébe öltözött társai állnak, fölötte puttók röpködnek, a gyógyulásra szorulók serege pedig mintegy meghátrál Ignác kisugárzásától. Sokan csak így tudták elképzelni Jézus Társaságának alapítóját. A valóság ettől minden bizonnyal sokban különbözött. Ignác csak megtérése előtt kedvelte az eleganciát, a pompát. Később nagyon ügyelt rá, hogy szinte semmije se legyen. Csak engedelmességből vett cipőt a lábára. Amikor gyanakodva figyelték őt és három társát az inkvizíció emberei, éppen az volt a baj, hogy noha nem voltak még szerzetesek, egyforma zsákruhában jártak. Kettejük zsákruháját fessék feketére, a másik kettő meg maradjon abban, amiben van – írja a Zarándok (Ignác) emlékeinek lejegyzője. Az persze valószínű, hogy 1538 karácsonya után – ez Ignác első miséjének dátuma – a mise bemutatásához az előírt öltözéket viselte Isten nagyobb dicsőségére. Mert őt és társait elsősorban ez vezérelte mindig, kiegészítve a lelkek javával. A többi lényegtelen. Nem könnyű ezt megérteni. Ez a magyarázata talán annak is, hogy évszázadokon át sok ellentmondás és alaptalan vád övezte Jézus társait. És ez teszi természetessé azt is, hogy a jezsuita pápa ma is szükségtelennek tartja, hogy a méretére szabott, élénkpiros cipellőt hordja saját, eddig is bevált cipői helyett.