Lukács János SJ: A Zarándok nyomában

Szent Ignácot mély, személyes kapcsolatok fűzték későbbi első rendtársaihoz. A jezsuiták első kis csoportja szoros baráti társaság volt, de a kapcsolatok tükrözték a mester-tanítvány viszony egyoldalúságát is, hiszen Ignác többet tudhatott társai lelki útjáról, mint amennyit ő maga megosztott velük. Az első társak joggal érezhették szükségét, hogy ne pusztán „sztorik” maradjanak a rendalapítóról az utókor számára.

A Társaság valódi megalapozása

A problémát legvilágosabban Jerónimo Nadal ismerte fel, akit Ignác azzal bízott meg, hogy az időközben elkészült Rendalkotmányt a jezsuita közösségekben ismertesse, és a gyakorlatban is érvényt szerezzen neki. Nadal úgy látta, hogy bár a rendalapítás tennivalói nagyrészt lezárultak már, mintha hiányzott volna valami, amit sem a szabályok, sem a lelkesedés, sem más nem pótolhatott. Így emlékszik vissza egy beszélgetésére Ignáccal, amely a rendalapító nagy tekintélye folytán indiszkrétnek tűnhetett, valójában azonban a Társaság lelkiségének logikus kifejeződése volt: „Körülbelül négy éve kérlek, nem csak én, de más atyák is, magyarázd el nekünk, atyánk, hogyan alakított téged az Úr megtérésed kezdetétől fogva. Bízunk benne és tudjuk, hogy ez nekünk és a Társaságnak hasznunkra válna.” Portugál rendtársa, Luis Gonçalves da Câmara még élesebb megfogalmazásra emlékszik Nadal szájából: „Sokszor elismételte nekem, hogy atyánk semmivel sem tehet nagyobb jót a Társasággal, és hogy ez jelentené a Társaság valódi megalapozását. Atyánknak is többször elmondta ugyanezt.” Az első társak megértették, hogy ha az utódok majd nemcsak tiszteletteljes csodálattal illetik Ignácot, hanem azt az átalakulást is láthatják, amelyet Isten végbevitt benne, akkor könnyebben fognak tudni a nyomába lépni, jobban értik és biztosabban megvalósíthatják majd hátrahagyott rendelkezéseit is.

Ignác végül kötélnek állt, és Gonçalvest választotta ki a feladatra, hogy szavait lejegyzetelje, majd elkészítse az írott változatot. (A zarándok: Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései, Budapest, 2001, Vigilia.) A dolog azonban, Ignác lendületes stílusához képest, szokatlanul nehezen haladt. Gonçalves visszaemlékezése szerint a rendfőnök mindenféle kifogásokat keresett, különféle elintézendő ügyekre, majd a folyamatban levő, néhány héten belül kétszer ismétlődő pápaválasztásra hivatkozott, azután pedig a nyári hőség ürügyén halogatta élettörténetének elmondását. Végül mégiscsak elkészült az írás, amely a mai olvasó számára is lehetőséget ad arra, hogy megismerje Szent Ignác személyének és életének összetettségét, sőt a mai jezsuita rend sokszor ellentmondásosnak tűnő jellegzetességeit is jobban megérthesse.

Idealizált rendalapító vagy botladozó rendtárs?

A Visszaemlékezéseknek hála kevés rendalapító személyes lelki útját ismerjük olyan tényszerűen, mint éppen Ignácét. A kép, amelyet magáról ad, a legkevésbé sem idealizált: megtérésének körülményei, a lelki dolgokra vonatkozó első megfigyelései, a friss megtérő buzgólkodása (imádkozott „anélkül, hogy a belső, lelki dolgokról bármit is tudott volna” – V20), a visszatérő félelmek és szorongások, a manrézai hetek során eluralkodó kínzó aggályoskodás, az öngyilkossági késztetések („igen gyakran és vadul támadt fel benne a kísértés, hogy ledobja magát azon a nagy lyukon keresztül, amely a szobájában volt, egész közel ahhoz a helyhez, ahol imádkozni szokott” – V24), a sikertelenség a legelső társak megtartásában mind-mind olyan elemek, amelyek késői követőit közelebb hozhatták a rendalapítóhoz, mint később íródott hagiográfiák építőnek szánt, ámde gyakran vértelen ábrázolásai. A mai olvasó, aki a jezsuita rend alapítóját kérlelhetetlenül erős akaratú reformernek gondolhatná, meglepve figyelhet fel rá, hogy Ignác milyen nagy jelentőséget tulajdonít tapasztalatlanságának: „Ebben az időben Isten úgy viselkedett vele, mint a tanítómester, aki egy kisfiút oktat. Talán tanulatlansága miatt és mert nehézkes volt az értelme, talán azért, mert nem volt senki, aki tanította volna, talán Istentől kapott szilárd vágya miatt, hogy őt szolgálja: világosan úgy ítélte, és azóta is mindig úgy vélte, hogy Isten így bánt vele.” (V27) A Visszaemlékezések a csodálkozó hála kifejeződése mindazért, amit Ignác nem a saját érdemének, hanem Isten kezdeményezésének tudott be: „úgy tetszett a mi Urunknak” (V 3), „Urunk segítségére sietett” (V 7), „az Úr úgy akarta” (V 16, 21, 25, 44, 47, 50, 71, 79…).

Szegénység és hatékonyság

A jezsuitákat időnként elfogja a vágy, hogy a legszegényebbekkel éljenek. Minthogy életformájuk nem köti őket nagy kolostorokhoz, sok rendtartományban viszonylag könnyen létrejönnek kis jezsuita közösségek szegénynegyedekben, esetleg bevándorlók lakta városrészekben. Más rendtagok középosztálybeli szintnek megfelelő ellátást és technikai eszközöket kapnak, különösen azok, akik jezsuita vagy világi egyetemeken tanítanak, vagy más szellemi munkát végeznek. Megint mások sikeresen vegyítik a két életmódot, például hétközben tanítanak, péntek estétől pedig egy szegény plébánián vállalnak lelkipásztori feladatot. A világszerte működő tizennyolcezer jezsuitának nincs meghatározott társadalmi státusa: hol az kelt feltűnést, hogy a szegényekkel látják őket, hol az, hogy tehetősebb emberekhez hasonulnak.

Visszaemlékezéseiben Ignác beszámol róla, hogy viszonya az anyagiakkal ambivalens volt. Megtérésének egyik leginkább látható külső jeleként nem pusztán fegyvereitől szabadult meg, hanem előkelő öltözékétől és minden pénzétől is. Ha ezek után mégis kapott pénzt, például amikor egy jótevője a Jeruzsálembe tervezett zarándoklatát akarta támogatni, akkor módszeresen a szegényeknek adta: „Egy nap Ferrarában éppen az imádságait végezte a főtemplomban, amikor egy szegény alamizsnát kért tőle. Adott neki egy márkát, ami öt vagy hat garast érő pénz volt. Azután jött egy másik, akinek szintén adott egy darab pénzt, kicsit nagyobb értékűt. A harmadiknak, mivel már csak gyula-aranyai voltak, adott egy aranyat. A szegények látták, hogy alamizsnát ad, és csak jöttek egyre-másra. Így mindenét odaadta, amije volt. Végül sok szegény jött együtt alamizsnát kérni. Azt felelte, hogy bocsássanak meg neki, de már nincs semmije.” (V50)

Egyszerűen akart élni, hogy tanuljon Istenben bízni, és a kellemetlenségek ellenére is kitartani elhatározásaiban. Meglepően hosszú utazásokat tett pénz nélkül, életformája sokakra volt jó hatással. Ám áthatolhatatlan akadályba ütközött, amikor beiratkozott a párizsi egyetemre. A nap nem volt elég hosszú ahhoz, hogy az előadásokra is bejárjon, tanuljon, kolduljon, és még szállására is hazaérjen záróra előtt. Ekkor kezdett nagyobb adományokat elfogadni és tartalékolni: „Miután egy ideig az ispotályban, koldulásból élt, látta, hogy tanulmányaiban alig halad, és gondolkozni kezdett, hogy mit tegyen. Amikor látta, hogy a kollégiumokban egyesek a tanárok szolgálatába álltak és van idejük tanulni, elhatározta, hogy keres valakit, aki felfogadja. […] Végül, hogy nem talált megoldást, egy nap egy spanyol szerzetes mondta neki, hogy jobban járna, ha minden évben elmenne Flandriába és rászánna két hónapot, vagy talán kevesebbet, hogy összegyűjtse az egész évre szóló tanulmányi költségeket. Ezt a módszert, miután Istennek ajánlotta, jónak látta. A tanácsot követve minden évben annyit hozott Flandriából, hogy úgy-ahogy elég volt egész évre. Egyszer Angliába is átment és több alamizsnát kapott, mint más években szokott.” (V74, 76)

A szegénység és a hatékonyság feszültsége később, a jezsuita rend megalapítása után sem enyhült. Bár a tervek szerint tanulmányaik befejeztével a jezsuiták ismét koldulásból tartották volna fenn magukat, az iskolákban tanító jezsuiták szükségszerűen mégis kivételt képeztek. És mivel a Társaság első éveitől kezdve leginkább iskolák alapítására hívták az új rendet, a valóság hamar felülírta a terveket. Ignácot élete végéig lekötötte az iskolák és más intézmények anyagi szükségleteinek biztosítása; Gonçalves szerint még életének vége felé is ez volt az egyik ürügy, amely miatt halogatta Visszaemlékezéseinek elmondását: „atyánk kért, hogy figyelmeztessem, ha a kollégium alapítványának ügye befejeződött”.

Lelki beszélgetések és társadalomalakító elkötelezettség

„Na és aztán miről prédikáltok?” „Mi nem prédikálunk, mondta a Zarándok, hanem bizalmasan beszélgetünk egyes emberekkel Isten dolgairól, például amikor meghív valaki ebédelni.” (V65) A jezsuiták viszonylag sok időt töltenek személyes beszélgetésekkel, lelki vezetéssel, személyes lelkigyakorlatok adásával, s mint Ignácnak ez az inkvizíció előtt tett kijelentése jelzi, a rend ebben is az alapító példáját követi. A jezsuita lelkiség egyik legjellegzetesebb kifejezője a Lelkigyakorlatos könyv, amely annak művészetét írja le, hogy egy kísérő miképpen segíthet valakit a személyes imádság, a lelki élet útján ténylegesen előre jutni.

A jezsuiták ugyanakkor korántsem „lelkizéssel” foglalkoznak csupán, hanem kisebb-nagyobb társadalmi kérdéseknek is nekifeszülnek. A Misszió című film viszonylag ismertté tette a 17. és 18. század paraguay-i redukcióit, az indiánok számára létrehozott, gyakorlatilag önálló államokat. Sokan hallottak a német jezsuita teológus és szociológus, Oswald von Nell-Breuning meghatározó szerepéről a német kereszténydemokrata gazdasági modell kidolgozásában. Hosszan sorolhatnánk ma élő jezsuitákat is, akik számára a lelki dolgokra irányuló tapintatos figyelem jól megfér a társadalom átalakítása érdekében kezdeményezett nagy vállalkozásokkal. E sokoldalúság sem olyasmi, amit csak Ignác késői követői találtak volna ki. Ignác tisztában volt vele, hogy az ember milyen mértékben van kiszolgáltatva társadalmi, szociális hatásoknak. A Visszaemlékezésekben így számol be társadalomformáló igyekezetéről, amelyet otthon fejtett ki, miután párizsi tanulmányai befejeztével átmenetileg hazatért megrendült egészségének helyreállítása céljából:

„Igyekezett bizonyos visszaéléseket is megszüntetni, és Isten segítségével egyik-másik területen rendet tett. Ami például a szerencsejátékokat illeti, elérte betiltásukat és ennek gyakorlati megvalósítását is, miután sikerült meggyőznie az igazságszolgáltatás vezetőjét. Volt egy másik visszásság is: a fiatal lányok ezen a vidéken mindig fedetlen fejjel járnak és fejüket csak akkor fedik be, amikor megházasodnak. Sokan azonban papok és mások szeretőjévé lesznek, és hűségesen élnek velük, mintha feleségük lennének. Ez annyira el van terjedve, hogy a szeretők szégyenkezés nélkül kimondják, hogy egy ilyenért fedték be fejüket; és így is tartják számon őket. Ebből a szokásból sok rossz születik. A Zarándok meggyőzte a kormányzót, hogy hozzon törvényt, hogy ha valaki befedi a fejét egy férfi miatt, akihez nem megy feleségül, azt a törvény büntetni fogja. Így ez a visszaélés kezdett eltűnni.” (V88–89)

Teológiai diploma és egyszerűség

Világszerte számos jezsuita tanít filozófiát és teológiát, és aki kispapként, szerzetesnövendékként találkozik jezsuitával, hajlamos lehet nagy tudású professzorok elit klubjaként elképzelni a rendet. A képzettség mellett ugyanakkor sokszor felismerhető a jezsuitákon egyfajta egyszerűség, megközelíthetőség is. A jezsuita azért tanul, hogy konkrét embereknek konkrétan tudjon segíteni. Ignác számára a tanulás célja „a lelkek szolgálata”: „Miután a Zarándok megértette, hogy Isten akarata volt, hogy ne maradjon Jeruzsálemben, kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse.” (V50)

Tanulmányai befejezése után az ünnepélyes fogadalmait letevő jezsuita megígéri, hogy a gyermekek oktatását nem fogja elhanyagolni – talán nem pusztán a gyermekek kedvéért, hanem hogy maga se felejtse el a gyermekek nyelvét. A diploma megszerzése nem szolgálja a „lelkek” javát, ha egy jezsuita csak szűk szakkérdésekben tud állást foglalni. Párizsi tanulmányai befejeztével, otthoni útja során talán ez is hozzájárult, hogy Ignác gyermekekkel kezdett foglalkozni: „Amint megérkezett, elhatározta, hogy minden nap hittant fog tanítani a gyerekeknek, de a bátyja nagyon ellenezte, mondván, hogy úgysem fog kijönni senki. Azt válaszolta neki, hogy egyetlenegy is elég. De amikor belekezdett, állandóan sokan jöttek, hogy hallgassák, még a testvére is.” (V88)

Szent Ignác Visszaemlékezései sok más ponton is eligazíthatják azokat, akik felvont szemöldökkel tekintenek a jezsuita rend egyes jellegzetességeire. Érdekes lehet elolvasni, hogy miként kötelezték Ignác első baráti társaságát rövid egymásutánban arra, hogy ruhájukat különböző színűre fessék (nehogy úgy nézzenek ki, mint valami szerzetesek), majd pedig hogy egyenruhát viseljenek (mint ami Alcalában az egyetemistáknak volt előírva). Nem csoda, hogy Ignác késői társai is oly könnyen váltak meg szerzetesi ruhájuktól, amikor például az Evangélium hirdetése szempontjából praktikusabbnak tűnt kínai boncnak öltözni. Aki pedig vak pápahűséggel, vagy éppen ellenkezőleg, a Tanítóhivatallal kialakult konfliktusokkal azonosítja Jézus Társaságát, ugyancsak csodálkozva olvashatja, hogy Ignác milyen kemény konfliktusokba keveredett az Inkvizícióval akkor, amikor Istentől kapott ajándékainak kamatoztatása volt a tét – és hogy a határozott fellépés milyen könnyen megfért számára azzal, hogy magát és kis csapatát egészen a pápa szolgálatára, a kereszténység védelmére ajánlja fel.