Marius Taloş SJ: Isten dicsőségének megnyilvánulása

A latin magis, illetve a spanyol más szavak annyit jelentenek, hogy: „jobban, nagyobb mértékben, többet”. Loyolai Szent Ignác szóhasználatában e kifejezések mélyebb jelentésmódosuláson mentek keresztül, a jezsuita lelkiségi irodalom egyik kulcsszavává váltak.  

aA Rendalkotmányban Ignác több mint 170 alkalommal használta a magis kifejezést, a Társaság rendfőnökeként írt több mint 7000 levelében pedig szinte állandóan előfordul. A magis gyakran kapcsolódik Ignác írásaiban az „Isten dicsősége”, „Isten dicsérete”, épületesség, szolgálat, tisztelet, méltóság szavakhoz. Jellemzőek a következő szófordulatok: „Isten nagyobb dicsőségére”, „a lelkek nagyobb javára”, „az egyetemesebb közjóra”. E kifejezéseket könnyű megjegyezni, egyszerű jelszóként a jezsuitákkal kapcsolatba is szokás hozni, az Ignác által használt „magis” valódi jelentését azonban korunk kontextusából nem biztos, hogy elsőre meg tudjuk ragadni.

Lovagkori fogalom

Az ignáci magis helyes megértését megnehezítő első tényező az, hogy Ignác saját korának, kultúrájának és történelmi helyzetének embereként beszél és ír. Ignác még olyan korban élt, amelyet meghatározott a lovagi ideál: az ideális lovag az, aki hősies erényekkel rendelkezik és feltétlen hűséggel szolgálja urát. 

Ezzel szemben napjainkban rendszerint a hatékony kapcsolatteremtés képességét és főképpen autonóm személyi szabadságunk megvalósítását tekintjük legfőbb értéknek.
A „régi” lovagi erények kifejezéseit a 16. században még aránylag könnyű volt lelki síkra átvinni, napjainkban azonban a feltétlen hűség és az önfeláldozó hősiesség értékéről beszélni meggyőző módon egyre nagyobb kihívás.

Az ignáci „többet, nagyobb mértékben, még jobban” kifejezés szó szerinti értelmezése ma könnyen éppen az ellenkezőjét jelentheti, mint amiről Ignác oly sokat írt és beszélt: a korlátlan nagyravágyás, versengés, mások fölé emelkedés vágyának kifejezése lehet. A jezsuita rendalapítótól természetesen mi sem állt távolabb, mint hogy az egocentrizmus és a másoktól való nagyképű elkülönülés lelkiségének az előmozdítója legyen.

Karl Rahner, az egyik legismertebb 20. századi jezsuita teológus mondta egyszer az „Isten nagyobb dicsőségére” jezsuita jelmondattal kapcsolatban: „a legfenségesebb dolgok mindig egyben a legveszedelmesebbek is.” Rahner arra szerette volna ezzel felhívni a figyelmet, hogy a legfenségesebb dolgok értelmét könnyű félremagyarázni, sőt akár rossz célra is felhasználni (En el corazón de la espiritualidad ignaciana, Barcelona, 2009, 24. old.). Sajnos, még jezsuita körökben is gyakran félreértették és magyarázták a magist, többnyire csak pusztán az emberi törekvés aszketikus oldalát értve alatta, azaz hogy mindig többet szükséges imádkozni, tenni, szolgálni, áldozatot hozni Isten dicsőségére. Pedig Ignácnál ez a kifejezés nem ennyire egyoldalú. Nem csak az „Isten nagyobb dicsőségére” kifejtett emberi törekvést értette alatta, hanem inkább egy örömteli találkozást a másikkal: Istennel és emberrel egyaránt. Egyrészt tehát a nagybetűs másikkal, vagyis Istennel, ugyanakkor a kisbetűs másikkal is, az emberrel. Az ignáci magis voltaképpen az „énünk” ketrecéből való kilépést jelenti a másikkal összekapcsoló viszony és megvalósuló személyes beteljesedés által. Ilyen megközelítésben, ha a másikkal való találkozás szempontjából nézzük Ignác ismert szóhasználatát, a magis már nem is azt jelenti, hogy „többet, még jobban, még nagyobb mértékben”, hanem inkább a „szorosabban, közelebb” kifejezésekkel adható vissza.

Közelebb Istenhez és az emberhez

Sokan megjegyezték már, hogy Szent Ignác számára az „Isten nagyobb dicsőségére” és „az egyetemesebb szolgálatra” kifejezések körülbelül ugyanazt jelentik. Vagyis nem választhatjuk el az ignáci magist sem az Istent megillető dicsőségtől, sem pedig az Isten által teremtett ember helyes szolgálatától. A Lelkigyakorlatok könyvében leírt Vezérelv és alapigazság nagyon világosan fejezi ezt ki: Isten azért teremtette az embert, hogy őt imádja, őt dicsőítse, neki szolgáljon, és így elérje üdvösségét (vö. LGY 23).

Az embernek ez a „sorsa”, hogy Istent dicsérje és emberi szolgálatai által elnyerje élete valódi beteljesedését, megfelel annak, ahogy a Szentírás beszél Isten dicsőítéséről. J. M. Martin-Moreno szentírástudós mutatott rá arra, hogy a „dicsőíteni” héber megfelelője két szóból, a ruva igéből és a teruva főnévből származik, melyek eredetileg voltaképpen az ütközetekben elhangzó kiáltások voltak (Alabaré a mi Senor, Madrid, 1984, 11. old). E magyarázat szerint az izraelita harcosok ütközeteikben Istent dicsőítették, ezzel egyúttal két dolgot igyekeztek elérni: egyrészt szerették volna a csata előtt szívüket Istenhez emelni, másrészt hangos dicsőítésük által egyúttal félelmet keltettek az ellenség soraiban. Az ókori izraeliták istendicséret szavából tehát két következtetést lehet levonni: először is az istendicséret háborúval, vagyis a túlélés, az élet és a halál kérdéseivel hozható összefüggésbe. Ilyen helyzetben a hatalmas Isten legjobb dicsérete nem is lehet más, mint az egyértelmű élni akarás kifejezése a veszélyben. Ezek nyomán beszélhet Szent Iréneusz püspök a 2. században arról, hogy „Isten dicsősége az élő ember, az emberi élet célja pedig Isten szemlélése.” (Adversus haereses, IV, 20,7)

Minél jobban, annál…

A biblikus és patrisztikus hagyománynak ezt a dicsőség-értelmezését vette át Ignác, melynek értelmében az emberi élet valódi beteljesedése voltaképpen nem más, mint az élet igenlése Isten dicsőségére, illetve Isten dicsőségének szemlélése a helytállás által az élet nehézségeiben. Ez az a lelkiségi hagyomány, amelynek kontextusában valóban érthetővé válhat Loyolai Szent Ignác „magis” kifejezése. Mindezek alapján Nuria Martinez-Gayol (Diccionario de Espiritualidad Ignaciana, Bilbao-Santander, 164. old.) az ignáci lelkiség négy fontos mozzanatát emeli ki:

Isten dicsősége teremtményeiben és szolgálatuk által jelenik meg, (Ignác Levelei, I, 502, 633, 688); minél tökéletesebbek, annál inkább válnak Isten dicsőségére (Ignác Levelei I, 540).

A Krisztussal való egyre teljesebb azonosulásra vagyunk hivatottak. Isten megdicsőülése Krisztusban a legteljesebb, az emberi lét valódi célja ezért végső soron nem lehet más, mint Krisztus útja. Itt fontos megjegyezni, hogy az ember nem csak arra kap meghívást, hogy élete valahogy áldozattá váljon Isten dicsőségének növelésére, hanem arra, hogy mind (magis) autentikusabban kövesse Krisztus példáját, aki a végletekig szerette társait, az embert, törődött velük, életét adta értük. Ahogy a neves ignáci teológus, Hans Urs von Balthasar mondja: Nem követhetjük Krisztust, ha nem követjük őt alászállásában is, mely paradox módon éppen Isten megdicsőülését jelenti (vö. Herrlichkeit, Einsiedeln, 1961.). Éppen a szenvedő Krisztushoz való közeledésem útján léphetek túl a hiúság és önközpontúság csapdáin. Isten dicsősége annál nagyobb az ember életében, minél jobban felhagyunk önközpontú törekvéseinkkel. Az Ignác által használt kifejezésekkel élve mindezek úgy foglalhatóak össze, hogy utánozzuk Krisztust és hozzá hasonulunk szenvedéseiben (Ignác Levelei, VIII, 542; LGy 203), szegénységében (vö. Az első jezsuiták megfontolásai a szegénységről), alázatosságában (Rendalkotmány 101), engedelmes ségében (Rendalkotmány 547; Ignác Levelei XII, 335), és mindenekelőtt az Úr szeretetében (LGy: Szemlélődés a Szeretet megszerzésére 230–237).

Így azáltal, hogy Isten dicsősége életünkben mind jobban megnyilvánul, Isten Országa megvalósulásának körvonalai is mind jobban kivehetővé válnak, illetve Isten üdvözítő terve is mind jobban megvalósul. Ezt a teljesebb megvalósulást mennyiségi értelemben is érthetjük, mint az evangélium terjesztését minden népnél és minden kultúrában (Ignác Levelei, I, 479; Rendalkotmány 623), és érthető minőségi értelemben is, mint a keresztény emberek és közösségek belső tökéletesedését (Rendalkotmány 3).

Végül, Isten egyre nagyobb dicsőségének a megnyilvánulása nem más, mint Isten akaratának a megvalósulása az életünkben (Ignác Levelei, III, 402). Isten akaratát személyes és közösségi megkülönböztető megfontolás segítségével tudjuk megismerni. Ennek a megkülönböztető megfontolásnak végzéséhez Szent Ignác három kritériumot ad:

1. mindenki hivatott arra, hogy utánozza a szegény és alázatos Krisztust (vagyis kövesse a Lelkigyakorlatok Könyvében leírt alázatosság harmadik fokát, és igyekezzék Krisztussal és Krisztushoz hasonlóan élni);

2. a megfontolásunkat követő döntés (választás) a lelkek javára történjék (gyakorlatilag a választás folyamata itt a felebarát szolgálatára, és a missziós küldetésre irányul);

3. mindezek által legyen világossá, hogy Isten dicsősége teremtményeiben és teremtményei műveiben nyilatkozik meg (Ignác Levelei, XI, 456; Lelkigyakorlatok 179) és e szolgálat jelenti az ember végső válaszát Urunk és Istenünk objektív dicsőségének és kinyilatkoztatásának dicséretére.

Kortárs spiritualitás

Ignác magis-felfogásának e tömör leírásából számos következtetést vonhatunk le. Amit a magis jelent, az nem az emberi erőfeszítés dicsőítése, még a lelki dimenzió legmagasabb fokaiban sem, hanem Isten hatalma, amely az emberben tevékenykedik. Minél inkább tudatosítjuk Isten jelenlétét életünkben és a teremtett világban, annál inkább tudunk törekedni arra, hogy dicsőítsük őt, és Krisztus életét éljük, amint megmutatta nekünk. Mivel pedig Krisztusnak utánzása szolgálatot és szeretetet jelent, közelebb viszi az őt utánzó személyt és közösséget a felebaráthoz. A magis gyakorlása tehát végső soron a szeretet gyakorlását jelenti. Senki sem lesz képes egyedül megbirkózni kihívásaival és részesedni örömeiben. A magist nem élhetjük egyedül.

Még egy végső megjegyzést fűzünk a mondottakhoz: a magis keresztény módon tesz bennünket modern emberré. Amint Karl Rahner mondta (uo. 24. old), Ignácot sokféle értelemben mondhatjuk modern embernek: Ignác a devotio modernanak nevezett lelkiség követője volt, a modernkor hajnalán élt, és az ő korában a személyes szubjektív hit hangoztatója volt. Ebből a szempontból nézve, „az Isten nagyobb dicsősége” kifejezést dinamikus középfokként értelmezhetjük, melynek állandóan növekednie kell a történelmi, kulturális és vallási körülményeknek megfelelően. Nem létezik valami „felsőfok”, valami abszolút recept, valami minden időre és körülményre érvényes helyes eljárásmód. A magis gyakorlása állandó megfontolt megkülönbözetést követel meg, ami feltételezi, hogy korunk kihívásait figyelembe véve a ma emberei legyünk.

Ez azonban nem teszi Ignácot vagy követőit relativistává. A magis szélessége és ereje oly nagy, hogy maga Rahner a következő kiegészítést fűzi fentebb idézett szavaihoz: „Ignác az az ember, aki felülmúlja a modernitást.” (uo. 25. old) Annak ellenére, hogy Ignác hangoztatta a discreta caritast (vagyis az értelmes szeretetet) és az állandó személyes megkülönböztető megfontolást, mindig hangoztatta a sentire cum Ecclesia (az Egyházzal együtt érezni és gondolkodni) fontosságát is. Talán napjaink számára éppen ez a legértékesebb örökség, amelyet Ignác a magis szóval ránk hagyott: legyünk korunk emberei úgy, hogy közben meg tudjuk élni hűségünket is mind Istenhez, Krisztushoz, mind pedig az Egyházához. Ignác lelkiségének nagy érdeme éppen abban áll, hogy autentikus szintézisre bátorít ott, ahol kortársaink csak ellentmondást észlelnek. Feloldhatatlanoknak tűnő feszültségekkel teli világunkban ki ne látná az ignáci magis aktualitását?