Mihalik Béla: Négy évszázada küldetésben

Néhány évvel ezelőtt jelent meg Molnár Antal történész, a jezsuita levéltár akkori vezetőjének tanulmánykötete a kora újkori magyarországi és erdélyi jezsuitákról Lehetetlen küldetés? címmel. A rend hazai és egyetemes története is bizonyította, hogy bár a történelem viharai a rendet sem kímélték, a „küldetés” nem volt lehetetlen – Jézus Társaságának sokrétű és mély hatása ma is szolgálja és formálja a magyar katolikus egyházi életet.

aAmikor 1540. szeptember 27-én III. Pál pápa (1534–1549) megerősítette és jóváhagyta a jezsuita rend, vagyis Jézus Társasága (Societas Jesu) alapítását, az egy akkor már két évtizedes útkeresés fontos mérföldkövét jelentette. A rendalapító Loyolai Szent Ignác (Ínigo López de Loyola, 1491–1556) útkeresése során, a belső lelki vívódásoktól az Istennel való párbeszéden keresztül a Lelkigyakorlatok megszületéséig fogalmazódott meg az a lelkiség, amely minőségileg hozott újat. A középkori szemlélődő szerzetesi életformát ötvözte egy aktív apostoli szolgálattal, amely a korábbi, kötött szerzetesi keretek fellazulását eredményezte, hisz a lelkekkel, a hívek sajátos, egyedi lelki igényeivel való foglalkozás egy hatékonyabb mobilitást tett szükségessé. Mindezt alapos képzéssel kapcsolták össze, hogy a korszak nem kevés kihívásának meg tudjanak felelni. A három hagyományos szerzetesi fogadalom mellett a jezsuiták negyedik fogadalmukkal a pápának fogadtak engedelmességet.

A hatékony működés érdekében a rendi szervezet egy központosított struktúra szerint épült fel, amelynek élén az általános rendfőnök (generalis) áll. A rend területi alapon rendtartományokra (provincia) oszlik, amelyek élén a rendfőnök által kinevezett tartományfőnök (provincialis) áll. A rendtartományokon belül létszám, anyagi háttér és feladat szerint collegiumok, residentiák és missziós állomások (missio) alakultak. A rend szolgálatának középpontjában kezdettől fogva a misszió állt. Ez jelentett egyfelől népmissziót, vagyis katolikus hívők tömegeinek hitét megerősítő és megújító lelkipásztori munkát. A másik út a 16. században kialakuló gyarmatbirodalmakban folytatott amerikai és ázsiai, tengerentúli misszió volt, a krisztusi hitet még nem ismerő népek evangelizációja. A missziók tapasztalatai azonban egy új karaktert is hoztak a rend tevékenységébe, a mind erősebb tanítói küldetést, amelynek köszönhetően gimnáziumok és egyetemek hálózata jött létre jezsuita irányítás mellett.

Ignác útkereséséből számos új út és lehetőség nyílt, azonban ahhoz, hogy ennek jelentőségét megérthessük és a rend első, 1773-ig terjedő korszakát megérthessük, a Katolikus Egyházat érintő kihívásokról is röviden szólni kell.

Válság és megújulás

A korábbi történetírás meglehetősen egyszerű képet rajzolt a kora újkor egyháztörténetét illetően: a hitújító Luther és Kálvin tanaira és népszerűségére reagálva kezdődött meg a katolikus egyház megújulása, amely azonban leginkább erőszakos, reakciós lépésekben és a tűzzel-vassal kísért ellenreformációban merült ki. Ebben az erősen sematizált és negatív színben megrajzolt történeti folyamatban a jezsuiták a pápaság kiszolgálóiként, a katolikus egyház egyfajta „katonai alakulataként” jelentek meg, olyan fogalmakkal összefüggésben, mint inkvizíció, boszorkányégetés, indiánok lemészárlása. Ezt a képet csak erősítette az 1990 előtti, pártállami és ideológiai direktívák mentén szervezett közoktatás.

Ez a felfogás azonban teljesen hibás, a rendnek még az ellenreformációval való szoros összekapcsolása is sokszor problematikus. Ráadásul a mai történetírás már óvatosabb is az ellenreformáció fogalmával, helyette a katolikus reformmal párhuzamba állítva vizsgálja a kora újkori katolicizmust. Ahogy a 20. század közepén Hubert Jedin történész találóan megfogalmazta: a kora újkori katolikus megújulás teste az ellenreformáció, lelke a katolikus reform volt. Jézus Társaságának működése pedig sokkal inkább kapcsolható utóbbihoz.

Való igaz, hogy a 16. század elejére, Luther működésének kezdetére a Katolikus Egyház, a reneszánsz pápaság korának végén válságba került. A felszín alatt azonban a 15. századtól kezdve új lelkiségi reformmozgalmak születtek alulról kiindulva spanyol és itáliai területeken. A jezsuita rend születése és a rendalapítást megerősítő III. Pál pápa által összehívott trienti egyetemes zsinat (1545–1563) nem kizárólag a lutheri egyházszakadásra kívánt választ adni, hanem épp ennek a középkorban gyökerező megújulási vágynak adott keretet. A zsinat legnagyobb újítása a püspök, a papság szerepének újrafogalmazása, a papnevelés reformja, a szociális kérdésekben (szegényés árvaház) való előrelépés, a liturgia egységesítése volt. A zsinat azonban nem a kora újkori katolikus megújulás kezdete volt, hanem a már mozgásban lévő és örökké megújuló egyház útjainak adott új irányt.

Jezsuiták Európában és a tengerentúl

A rend kezdettől fogva megnyilvánuló rendkívüli mobilitása és alkalmazkodóképessége következtében hamar óriási népszerűségre tett szert. A rendalapító Loyolai Szent Ignác halálának évében (1556) már több mint ezer rendtag volt, míg 1616-ban már tizenháromezer. Az 1550-es évektől megjelentek a hitszakadás és a vallásháborúk által leginkább sújtott Franciaország és Német-római Birodalom területein, ahol sikerrel reaktivizálták a fenyegetett katolikus közösségeket misszióik révén. Gimnáziumaikban megszervezték az első Mária Kongregációkat a diákságnak, míg számos vallásos társulatot a társadalom szélesebb rétegei számára. Iskoláikból kerültek ki az új, trienti szellemiségben nevelkedett papok és püspökök. A gimnáziumi színjátszás, a jezsuita könyvkiadás és nyomdák új kulturális virágzást eredményeztek.

A 16. század végére a tengerentúli missziókban is kiépítették intézményeiket. A kereszténység legnagyobb misszionáriusának Xavéri Szent Ferenc (1506–1552) számít, akinek köszönhetően a század közepétől Ázsiában, így az 1580-as évekre Japánban is meggyökerező kereszténység és jezsuita intézményrendszer már japán katolikusok számára is megnyitotta a papi hivatás előtt a lehetőséget. A jezsuiták munkájának köszönhetően megjelent az első japán szótár és egy, a szigetország történetéről szóló munka is. A jezsuita szerzetesek igyekeztek megismerni az adott közeg nyelvét, kultúráját, hogy minél mélyebb hatást tudjanak elérni. Különös jelentőséget nyert ez Latin- Amerikában, ahol a gyarmatosító spanyol és portugál hódítók könyörtelen elnyomást gyakoroltak a leigázott indiánok felett. Azonban a jezsuita rend olyan keresztény szellemiségű telepeket (redukciók) hozott létre királyi engedéllyel, amelyekből kizárták az erőszakos európai telepeseket, és itt megóvták az indiánokat, de egyben megismerték nyelvüket, szokásaikat, így mélyítve el az evangelizációs szolgálatot.

A korszakban nem kevésbé tartották veszélyes missziós helynek Magyarországot a tengerentúli területeknél. Az oszmán hódítás és a reformáció következtében a katolikus egyházi struktúra összeomlott. Ebben a helyzetben telepítette le 1561-ben Oláh Miklós esztergomi érsek a jezsuitákat Nagyszombatban, ami ugyan még csak rövid ideig működött, de az 1580-as évektől Vágsellyén ismét, és Báthory István idejében Erdélyben is megtelepedett Jézus Társasága. Hatásuk óriási volt, iskoláikban a magyar történelem olyan jelentős alakjai tanultak, mint Pázmány Péter esztergomi érsek és Eszterházy Miklós nádor. A jezsuita rend az oszmán uralom alatt álló területeken is missziós állomásokat alakított ki, amelyek révén sikerült megtartaniuk a lakosságot keresztény hitükben és magyarságukban is. A magyar jezsuita rendtagok a 450 éve, 1563-ban alapított osztrák rendtartományhoz tartoztak, soraikból kiváló tudósok ismertek: történetírók (Timon Sámuel), költők (Faludi Ferenc), csillagászok (Hell Miksa), vagy épp a finnugor lapp és a magyar nyelv közötti rokonságot elsőként feljegyző Sajnovics János.

A rend második korszaka

A 18. század közepére a latin-amerikai gyarmati nagybirtokos arisztokrácia féltékenyen figyelte a jezsuita redukciók nyugalmas, tartós fejlődését. Érdekeik védelmében egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a portugál és spanyol királyi udvarokra, míg végül sikerrel érték el a két államban a rend betiltását (1759, 1767). Hasonlóan politikai és gazdasági megfontolások vezettek a Társaság franciaországi betiltásához (1762). Végül a spanyol és francia udvarok nyomására 1773-ban XIV. Kelemen pápa betiltotta Jézus Társaságának működését. Az egyik indok a jezsuita rend megnövekedett politikai befolyása volt. Ennek valóban volt alapja, hisz már a 16. században a jezsuita udvari gyóntatók eredményesen tudták egy-egy nagyobb döntés kimenetelét befolyásolni. Azonban ehhez rögtön hozzá kell fűzni, hogy ezt a renden belül sem nézték jó szemmel, az általános rendfőnök a harmincéves háború idején aggodalommal figyelte az önállósodott udvari jezsuita gyóntatók befolyását.

A rend betiltása azonban nem jelentette annak megszűnését, ugyanis paradox módon az evangélikus II. Frigyes porosz uralkodó nem engedte a feloszlatást elrendelő pápai breve kihirdetését országában, mivel szüksége volt a magas színvonalú oktatást biztosító szerzetesekre. A jezsuita rend továbbélését azonban mégis leginkább az orosz uralom alá került fehéroroszországi lengyel rendházak jelentették, mivel II. Katalin cárnő a porosz uralkodóhoz hasonlóan szintén nem engedte a feloszlató rendeletet kihirdetni birodalmában. Itt a rend egészen addig tovább tudott élni, míg 1814. augusztus 7-én VII. Pius pápa újra engedélyezte Jézus Társasága működését. A sors furcsa forgandóságát mutatja, hogy hat évvel később I. Sándor cár kitiltotta Oroszországból a jezsuitákat, ám addigra már világszerte újjáéledt Loyolai Szent Ignác szellemisége. Újjáalakultak a rendházak, a rendtartományok, Rómában helyreállt a központi vezetés, ismét terjedt a népmisszió, a lelkigyakorlatos mozgalom.

Az 1820-as évektől már magyarországi származású fiatalok is tanultak a rend starawiesi noviciátusában. Ez ahhoz a galíciai provinciához tartozott, amelyet az 1820-ban a cár által elűzött fehéroroszországi atyák alapítottak. Az itt tanuló magyarok közül később ketten hazatértek a rend ismételt megtelepedésének idejében, és így jelképesen is biztosították a történeti folytonosságot Jézus Társaságának első korszakával. Az ismételt magyarországi megtelepedésre csak 1853-ban került sor, nyolcvan esztendővel a feloszlatást követően. Ismét Nagyszombatban telepedett meg a rend, majd következett Pozsony, Szatmár, Kalocsa. Kalocsán megnyílt a Stefaneum néven említett gimnázium, ahonnan hamarosan útnak indult az újkori magyarországi Mária Kongregációs mozgalom. Aktív lelkipásztori szolgálatukkal és magas színvonalú oktatási intézményeikkel hamar nagy népszerűségre tettek szert. Ugyanakkor a fővárosban csak 1886-ban tudtak megtelepedni, ahol hamarosan felépítették a Jézus Szíve templomot és rendházukat.

Az önálló magyar rendtartomány

A kiegyezést követően a rendfőnök 1871-ben az osztrák provincia nevét Osztrák–Magyar Rendtartományra változtatta. A 19. század végén az országban hat házban összesen 194 jezsuita élt és dolgozott. Már 1891-ben megkezdődtek a tárgyalások, hogy az évszázados álom, az önálló magyar rendtartomány létrejöhessen, azonban túl kevésnek tartották a magyar jezsuiták számát, és az ellenérvek egy része nacionalista felhangoktól sem volt mentes. Közel húsz éves előkészítést követően végül 1909. augusztus 15-én Franz Xaver Wernz általános rendfőnök jóváhagyta az osztrák–magyar rendtartomány felosztását, így 1909. szeptember 7-én, a kassai vértanúk ünnepén megalakult az önálló Provincia Hungariae.

A fiatal rendtartomány első provinciálisa, Bús Jakab páter rögtön két nagy művet is állított. Létrehozta 1912-re a budapesti Kongregációs Központot (a mai Párbeszéd Háza), amely a mind népszerűbb Mária Kongregációk adminisztratív és lelkiségi központja lett. Ugyanebben az évben Pécsett pedig megnyitotta kapuit a Pius, a hamarosan országos hírnévre szert tevő jezsuita gimnázium. A rend kivette részét a magyar katolikus sajtó megteremtéséből is.

1911-ben az Úrinők Kongregációjából megalakult a Katolikus Hölgyek Országos Sajtóegyesülete, a korszak sajtóapostola, Bangha Béla SJ (1880–1940) pedig 1918-ban létrehozta a Központi Sajtóvállalatot. Ebbe a folyamatba illeszkedett A Szív elindulása is 1915-ben. A sajtó és a kongregációs mozgalom mellett a Kerkai Jenő SJ (1904–1970) által létrehozott szerveződés, a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete) fejtett ki jelentős hatást, amely néhány év alatt félmilliós tagságával az ország legnagyobb egyesülete lett. A magyar rendtartomány emellett önálló missziót hozott létre a kínai Támingban, de magyar jezsuita misszionáriusok a világ számos tájára eljutottak, így például az afrikai Zambézibe is. Bár az első világháború tragikuma érzékenyen érintette a magyar rendtartományt a Csehszlovákiához és Romániához került rendházak elvesztésével, fejlődése mégis töretlen volt, létszáma évről-évre növekedett. A Mária utcai rendház és a Kongregációs Központ a főváros lelkiségi központja lett, a zugligeti Manréza pedig nyitva állt a lelkigyakorlatot végző hívek előtt. A második világháború és az azt követő politikai változások azonban véget vetettek a fejlődésnek. 1944–1945-ben a jezsuiták több száz zsidó életét mentették meg a nyilas terrortól. Raile Jakab jezsuitát (1894–1949) 1992-ben posztumusz tüntette ki a Yad Vashem Intézet a Világ Igaza címmel embermentő tevékenységéért.

A második világháború után hamarosan kezdetét vette a rend üldözése. 1945–1972 között a rendtartomány 67 tagja közel 280 évet töltött börtönben vagy internálásban. Mindszenty József bíboros letartóztatása után az elnyomás egyre inkább erősödött, 1949 augusztusában Tüll Alajos tartományfőnököt is letartóztatták. Az utolsó pillanatban még, 1948 őszétől a tanuló rendtagokat, összesen 68 főt menekítettek külföldre. A szerzetesrendek működési engedélyét visszavonó rendeletet épp a magyar provincia fennállásának 41. évfordulóján, 1950. szeptember 7-én hirdették ki. A magyar rendtartomány itthon maradt ága (Sectio I.) azonban annak ellenére is működött, hogy provinciálisait az 1950-es években egymás után fogták el. A külföldre menekült, szétszóratásban élő rendtartomány (Sectio II.) tagjai a világ öt kontinensén, több mint húsz állam rendtartományaiban működtek Norvégiától Argentínáig, Kanadától Ausztráliáig. A szétszóratásban élő jezsuitáknak jelentős szerepük volt az 1956-ban külföldre menekült magyarok körében végzett lelkipásztori szolgálatban, és számos fontos jezsuita mű továbbélésében (pl. A Szív újság), valamint újak alapításában (pl. a bécsi Magyar Egyházszociológiai Intézet).

A rendszerváltozás után a szétszóratásban élő jezsuiták rendtartománya és a magyarországi szekció egyesült, számos korábban külföldön szolgáló rendtag Magyarországon folytathatta munkáját. Hamarosan két jelentősebb intézményt nyitott a rendtartomány: 1994-ben egy egészen új jezsuita gimnázium indult Miskolcon, majd Dobogókőn Manréza néven a magyar jezsuita provincia népszerű lelkigyakorlatos házát és konferenciaközpontját alakították ki. A Szív folyóirat szerkesztősége is hazaköltözött Budapestre a kanadai Torontóból, a Távlatok folyóirat a II. vatikáni zsinat szellemiségét igyekezett ápolni. A Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium a keresztény szakkollégiumok modellértékű intézményévé vált. Közben a rendtartomány visszakapta és felújította az egykori Mária Kongregáció házát, ami ma Párbeszéd Háza néven ismert. Az utóbbi évek nagy érdeklődést kiváltó intézményalapítása a Jezsuita Roma Szakkollégium elindítása volt, melynek nyomán – más felekezetekkel együtt – kiépült a keresztény roma szakkollégiumok hálózata Magyarországon. Kifejezetten templomi lelkipásztori szolgálatot a rendtartomány a pesti, szegedi, marosvásárhelyi jezsuita lelkészség, illetve a miskolci és torontói magyar jezsuita plébánia keretében végez. A magyar jezsuita rendtartománynak ma 80 tagja van, ebből 35-en élnek külföldön (közülük többen tanulmányaikat folytatják, illetve Erdélyben és a Délvidéken szolgálnak).