Hojdák Gergely: A férfi Jézus

Richard Rohr A férfi útja című könyve férfiakról szól, elsősorban férfiaknak. Középpontjában a férfi Jézus áll, aki egyesítette magában Isten férfi és női princípiumait, melyek feloldódnak az „irgalmas szeretet” kifejezésben.

Richard Rohr amerikai ferences 1943-ban született Kansas államban német gyökerű katolikus család sarjaként. Már kisgyermek korában egy távoli ferences rendi iskolába küldték szülei. Fiatal káplánként egy matriarchális berendezkedésű indián törzsnél, majd – akarata ellenére – egy hagyományos egyházi gimnáziumban teljesített szolgálatot, ahol a fiúk amolyan pótapaként tekintettek rá. A ferences lelkiség mellett ezekben az élményekben, illetve a jungi pszichológiával való megismerkedésében gyökerezik az (archetipikus) kulturális minták iránti érdeklődése. „Jung abból indul ki, hogy az ember saját legmélyebb valójának megismerése iránti vágya összefügg az Isten megismerése iránti vággyal.” A leginkább a folklór és az álmok világában tetten érhető kulturális archetípusok, szimbólumok hidat képeznek a tudatos és a tudattalan lelki működés között, amely utóbbi, bár rejtetten, de alapvetően befolyásolja életünk alakulását választásainkon és motivációinkon keresztül. Ez a – lényege szerint – „árnyékban maradó” lélekrész (férfiak esetében az ún. anima, nők esetében az animus) tartalmaz a szexuális neveltetésünkkel ellentétes viselkedésmintákat és motivációkat is, amelyeket a társadalom elvárásai szerint nem szabadna megélnünk.

Mármost – Jung szerint – számos lelki betegség, zavar és agresszió a meg nem élt animus/anima problémájára vezethető vissza, ami világunk többnyire patriarchális társadalmi berendezkedéseiben eleve kódolt. Rohr ezt a népszerű pszichológiai paradigmát saját megfigyelései alapján (a világ számos országában és kultúrájában tartott előadásokat, lelkigyakorlatokat) a hiányzó apák globális méreteket öltő negatív szerepével egészíti ki. Az ipari forradalom óta – amikor is a férfiak többsége a fiaikkal közösen végzett mezei munkát a családtól elszigetelt ipari, hivatali munkára cserélte – megszakad a kölcsönös elismerésen („beavatáson”) alapuló apa-fiú kapcsolat folytonossága, ami miatt az édesanyák szoknyája mellett felnövő fiúgyermekek gyakran egész életükben a különböző férfitársaságok (egyház, cég, egyetem, bűnbandák) általi elismerésért küzdenek.

A nyomorék, a hatalmi konzervatív és Jézus

Ha mindezek alapján valaki azt találná hinni, hogy Rohr atya egy afféle vasárnapi kultúr-antropológus, aki a – kétségtelenül szintén patriarchális – egyház évezredes teológiai tudását olcsón kiárusítja, bizony nagyot tévedne, hiszen számos kijelentését evangéliumi történetek mélypszichológiai értelmezéseire vezeti vissza, illetve ezekből veszi a problémák lehetséges megoldásait.

„Egy másik szombaton bement a zsinagógába és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze el volt sorvadva. Az írástudók és a farizeusok figyelték, vajon gyógyít-e szombaton, hogy legyen alapjuk vádat emelni ellene. De ő belelátott gondolataikba, ezért így szólt az elsorvadt kezű emberhez: »Állj fel és gyere ide középre!« Az felállt és odament. Jézus odafordult hozzájuk: »Kérdem tőletek, szabad szombaton jót, vagy rosszat tenni, életet menteni, vagy pusztulni hagyni?« Ezzel végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: »Nyújtsd ki a kezedet!« Az szót fogadott és meggyógyult a keze. Az írástudók és a farizeusok esztelen haragra gerjedtek, és egymás közt elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek Jézussal.”

Ebben az evangéliumi történetben, mely Lukács evangéliumának elején olvasható, Rohr atya egy hibás struktúráitól sorvadozó patriarchális társadalom képét véli felismerni, amelybe ugyanakkor üstökösként tör be egy szelídségében is (vagy épp abban) roppant erőt mutató férfi: Jézus.

„A nyomorék a gyenge férfi. Róla azt mondja az Írás, ő ott volt a zsinagógában. Egyszerűen csak ott van. Funkciója nincs, semmit sem kezdeményez. Nem ő lép Jézushoz, nem kér tőle semmit. Jézus szólítja meg őt. Számos más bibliai történetben maguk az emberek jönnek kérésükkel Jézushoz. Itt Jézus a cselekvő fél. Majdhogynem neki kell rávenni a férfit, hogy az engedje magát meggyógyítani: »Kelj fel, és állj elő!« Mindamellett a férfi passzivitása ellenére is engedelmeskedik: amit Jézus parancsol, megteszi. Ám nem szól egy árva szót sem; nem csak béna, a száján is lakat van. A csodatétel után nem mond köszönetet, nem is szalad el, hogy a vele történteket elhíresztelje, mint ahogy az a legtöbb más csodálatos gyógyulási esetben történik. Ő a passzív férfi, nem cselekszik, mindig csak reagál. Nem kelt bennünk olyan benyomást, mint az a férfi, aki kezébe veszi életét, vagy bármiféle célja van. Ő az igen nagyszámú férfinak, ha ugyan nem a férfiak többségének prototípusa. (…) Vedd el tőlük a pénzt, a szexet és a hatalmat – s a legtöbb férfinak ezen a földön nincs többé miért élnie. Képtelenek arra, hogy eldöntsék, miként s miért élnek, s hogy kik akarnak lenni valójában. Ez az egyik oka annak, miért van manapság oly kevés férfispiritualitás, s miért találunk oly kevés határozott férfijellemet. A legtöbb férfi képtelen arra, hogy belülről értse meg s ösztönözze magát.

Külső ösztönzésre van szükségük, valami olyasmire, ami gerjeszti, dicséri, támogatja, biztosítja őket, mielőtt valamire vállalkoznának. Ez ellentéte annak, amit én »spirituális személyiségnek « nevezek.” (…) Azután ott vannak a farizeusok és az írástudók, avagy a hatalmi konzervatívok, akik „komolyan veszik vallásukat, mégis megpróbálják akadályozni azt, hogy valóságos, az egész életet megváltoztató találkozás jöjjön létre Isten és ember között. Jézus jelképezi az életet, a szabadságot, valami teljesen újat” – ám éppen a vallás képviselői akarják az igazi eseménynek, az élet és halál közötti találkozásnak útját állni. Ezek a férfiak a „saját gondolati váraik és elveik foglyai, képtelenek arra, hogy a hátuk mögött hagyják végre önnön ideológiájukat. (…) Nem önállóan lépnek fel, hanem klikkben. Az uralkodó vallási álláspontot képviselik, úgy gondolkodnak, ahogy »gondolkodik az ember.« (…) Az intézményesített vallás mind a mai napig igen gyakran működik e minta szerint (…) S végül ott van a férfi Jézus. E mindössze öt versben megtudjuk róla, hogy megy, tanít, felismer és elébe megy a vádaskodásnak, anélkül azonban, hogy pánikba esne. (…) Jézus minden indulat nélkül a szemébe néz ezeknek az embereknek. (…) Jézus rendelkezik belső autoritással, egyfajta »félelemnélküliséggel«. Ő tudja, hogy mit akar. Ő maga az, aki konfrontálódik hallgatóságával. (…) Jézus nem mentegetőzik, nem magyarázkodik, ő szól – s az megtörténik. Nem vár tapsra, szemmel láthatóan nincs szüksége elismerésre. Elviseli, hogy azok szövetkezzenek. Képes szenvedni anélkül, hogy sértve érezné magát.” Rohr meglepő kijelentése, miszerint a teremtésben való részvétel érdekében a férfiaknak bizonyos értelemben Isten helyébe kell képzelni magukat, a bibliai szimbolikától az egyes nemzeti folklórokig mindenhol közismert (gondoljunk csak az „elvetett magvak”, a „virágzó szőlővessző” szép metaforáira, melyek sokkal többet mondanak, mint a spermium általi megtermékenyítés biologista értelmezése). Sok férfitársunk éppen csak azt felejti el, hogy a „rózsa leszakajtása” eredetileg nemcsak a nektár élvezetét, hanem az új kert alapításának kihívásokkal teli felelősségét is magában foglalja.

A belső felszabadulás útja

Rohr atya (nemi) felszabadulási teológiájának középpontjában tehát a férfi Jézus áll, aki nem androgün, hanem egyesítette magában Isten férfi és női princípiumait, melyek feloldódnak az „irgalmas szeretet” kifejezésben. Az ószövetségi héberben erre két kifejezés van. A „hesed” jelentése szívjóság, ha emberre mondják; ha Istenre, önmagához való hűség a szeretetben és az adott ígéret teljesítésében. Jézus ennek a nevében parancsol a betegeknek, és űzi ki a templomi kufárokat – ez a szó inkább maszkulin, atyai. Nem úgy a „rahamin”, mely az anyaméh (rehem) többes száma, így azt a mélyreható, semmi máshoz nem hasonlítható kötődést, különleges és feltétlen szeretetkapcsolatot jelenti, mely anya és magzata között áll fönn. Ez az a szeretet, mellyel a tékozló fiú apja várja vissza kisebbik gyermekét (miközben a nagyobbiktól sem fordul el), és ami miatt Mária anyai szíve a kereszt alatt csaknem megszakadhatott.

A modern férfi (érzelmi) felszabadulásának útja először is ennek a lágy, gondoskodó szeretetnek a megtapasztalásán keresztül vezet, aminek evangéliumi prototípusa a fejét mestere vállára hajtó János apostol. Kultúránk férfiképéről sokat elárul, hogy az efféle szabad érzelemnyilvánítást rögtön homoszexuálisnak tekinti, tehát üldözendőnek (mert mitől is félne egy igazi férfi jobban, mint attól, hogy melegnek tartsák), pedig e nélkül aligha képzelhető el boldog családi élet. Egyáltalán, az ember csak akkor lehet önmaga, ha meg tud szabadulni a rá nehezedő társadalmi elvárásoktól, kivált, ha azok hamis eszményképeket, életellenes ideológiákat szolgálnak. A férfias Péter apostol – a későbbi vezető – megtagadja mesterét, amikor egy egyszerű asszony (!) a palota udvarán cinkostársaként nevezi meg, majd teljesen összeomlik, miközben az érzelgős János ott áll a kereszt alatt, elmegy a sírhoz is, kiérdemelve ezzel a „legkedvesebb tanítvány” titulust. Rohr atya azonban gyakorló lelkipásztorként hamar belátta, hogy a jánosi stádium nem lehet a férfi útjának végpontja. „Csodálatos dolog az, ha tizennyolc éves fiúk körbeülnek, gitároznak, dalokat énekelve Jézusról és más szentekről. Ám ha huszonnyolc éves korukban még mindig ezt teszik, s még mindig arra várnak, hogy más mondja meg nekik, mit tegyenek – nos, akkor már nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez a legnagyobb bölcsesség.” A következő állomás a „vad férfié”, amiről Rohr atya csak különböző hasonlatok képében tud beszélni, amelyek közül az egyik Keresztelő Jánosé, aki kiment a pusztába, teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül, sáska és vadméz volt az eledele, így készítve elő a megváltás nagy művét. Szimbolikusan nézve a dolgot az sem véletlen, hogy e vad férfi fejét, aki az igazságért vívott küzdelmében tántoríthatatlan volt, éppen egy asszony (pontosabban kettő) követelte ki. A női princípium a harmóniára tör, ami a családi boldogság köteléke, a férfié viszont – éppen családja érdekében – felelősséget kell, hogy vállaljon a tágabb család, a társadalom szolidáris működéséért is. Rohr például, miközben „biztos benne, hogy papként fog meghalni”, az evangéliumi értékek útjáról letévedt egyházi struktúrák egyik legnagyobb kritikusa is (e mellett Amerika szegényeiért, illetve a militáns külpolitika ellen küzdő polgárjogi harcos is, aki közösségével egy nyomornegyed közelében él). Végül, az utolsó útszakasz a nagyapáé, aki „az idő, az elmélkedés, az ima és a tapasztalatok összjátékán”, de mindenek előtt súlyos veszteségein keresztül birtokába jutott az élet és halál megkülönböztetése képességének, azaz újra megtalálta magában a kisfiú képét. Ő az, aki már megküzdötte mindazt, ami a felnőttek idejét folyton leköti, akinek a közelében egyszerűen jó lenni. A férfi útja végső soron az Atya és a Fiú szeretet-táncán, kölcsönös sebezhetőségén alapul, melyből új élet fakad. Egy apa nélküli társadalom ezt a pótolhatatlan kapcsolatot szakítja szét, olyan gyermekeket hagyva hátra, akik egész életükben csak „könyörögnek a férfiklub ajtaja előtt”.