Lázár Kovács Ákos: Férfiképek – erőszaktörténetek

A fekete-fehér moziban 1896-ban az első komolyabb botrányt A csók című rövid egybeállításos mozgókép okozta, pedig a képen lévő színészházaspár egymás hites férje és felesége voltak – mégis szokatlan volt egy mindent betöltő képen egy férfi és egy nő arcát látni, amint tulajdonképpen egy arccá válnak.

Nő teszi a férfit

hHarmincötezer éve élünk egymásra utaltan. A homo sapiensek csatáiban egyedi utat jártunk be mi, homo sapiens sapiensek – még a nálunk nagyobb agytérfogattal rendelkező neandervölgyi embert is elsöpörtük a színről és azóta itt ugrálunk, hőzöngünk, filmezgetünk, mintha minden a miénk lenne, és minden miértünk lenne. Pedig nem volt ez mindig így: valószínű az elmúlt évezredekben, amikor is ezer éveket kellett egy-két komolyabb jégkorszak alatt átvészelnünk, össze-össze kellett kapaszkodnunk, hogy menjen a DNS-verkli, hogy folytatódjon a nagy ember-show.

A Szentírásban viszonylag pontos helye van a férfinak és a nőnek – férfi-nő korrelatív fogalmak, kölcsönös viszonyban vannak egymással: nem lehet egyiket sem elgondolni a másik nélkül, egyik sincs a másik nélkül. Egyidőben mindkettő kell ahhoz is, hogy az egyikről szót ejtsünk, vagyis nem lehet csupán csak az egyikről beszélni anélkül, hogy legalábbis ne legyen beszédes eközben a hallgatásunk a másikkal kapcsolatban. Ha csak a férfiról beszélünk, akkor az elhallgatott nő előbb-utóbb átveszi a helyet, ahogy fordítva is. A nő teszi a férfit férfivá, a férfi teszi a nőt nővé.

A fekete-fehér moziban 1896-ban az első komolyabb botrányt A csók című rövid egybeállításos mozgókép okozta, pedig a képen lévő színészházaspár egymás hites férje és felesége voltak – mégis szokatlan volt egy mindent betöltő képen egy férfi és egy nő arcát látni, amint tulajdonképpen egy arccá válnak. A hölgy kissé molett, a férfi pedig nagybajszú, mindkettőnek a fél arca látszik a mozgóképes csók közben: „és lesznek ketten egy arccá, csókká.” Mintha minden félrecsúszott nyakkendőben, vagy szoknyában ott lenne egy eltagadott apa, anya, szerelem, hazugság, kuncogás, copfhúzogatás – ez a bizonyos „keresd a nőt”, „keresd a férfit” szerencsétlensége, sorsszerűsége. Ha a történelmi filmeket nézzük, ott többnyire a férfiak pöffeszkednek a porondon, előfordul egy-egy film, amikor a nő keres, akar, küzd, de az is többnyire a férfi miatt, a szerelme, a pénze, egyebei miatt történik. A nyugodt nap éve (1984) Krzysztof Zanussi filmje, vagy Rainer Werner Fassbinder Lola (1981) című alkotása ennek a férfi-nő típusnak szép filmjei. Mintha a filmtörténetet is a tízezer éves erőszak uralná. Az erőszaké, ami nem férfierőszak, hanem erőszak – férfiaké és nőké, így-úgy, ésszel-ész nélkül, testtel-test nélkül, gyermekkel-gyermek nélkül, fegyverrel, fegyver nélkül. A fegyveres vérerőszak egyszerűbb eset, erre évtízezredes mintáink vannak. Stanley Kubrick 1960-as Spartacusa ugyanennek az erőszaktörténetnek egyik epizódja, mint Wolfgang Petersennek a kétezres évek nagy, történelminek tűnő filmje a Trója (2004). Ezekben is jórészt a férfiak gondoskodnak a stáb aktuális paradicsomszósz igényéről, amivel aztán azok bepirosítják a fákat, a bokrokat, az emberi testeket, az egész filmet. A Trója ugyan férfijáték, de azért szép Helenének is volt hozzá néminemű köze – Párisz, Hektor, Agamemnon, Odüsszeusz és a többiek évtizedes háborúságai mégiscsak egy hűtlen feleség hűtlenségének hajszálára fűzhetők fel…

A ténfergő férfitől az erős nőig

A férfi lehet csúnya, együgyű, buta, csetlő-botló, kétbalkezes, mégis győzhet, lehet sikeres, elnyerheti a szeretett nő kezét – igaz, közben kissé infantilizálódik, óvodássá válik a nő körül, mégis szerethető marad. Attól lesz szép, fontos, megbízható és „igazi”, hogy a nő, a nők szeretik. Chaplin, Buster Keaton és a többiek ilyen ősatyái a Magas szőke férfi felemás cipőben (Yves Robert rendezte 1972-ben) igen népszerű, kedves, ügyefogyott zenészének, vagy épp Woody Allen Annie Halljában (1977) a New York-i személyiségzavaros értelmiségijének. Chaplin, Keaton, Allen, Pierre Richard és sokszor Depardieu, vagy épp Jean Paul Belmondo az anyátlan, apátlan árva, akit aztán értelmiségiként, bűnözőként vagy csavargóként, de magához ölel az otthon csöndje, megterített vasárnapi asztala. A fordított Chaplinek is ugyanezt az utat járják be, csak pepitában: az erősfiúk, a mama kedvencei, a látszólag kemény fiúk (macsók) éppen eltávot kaptak a mamától, feleségtől, szerelmektől, gyermekektől, szóval a nőktől. Ezzel az iskolakerülős szabadsággal aztán, mintegy „Szabadlábon Velencében” (Georges Lautner, 1980), két hazatelefonálás között elszórakoznak, vagy épp megváltják az emberiséget: egy felhőkarcolóban, metrószerelvényben, víz alatti hajóban, idegenekkel az űrben küzdenek meg a mindig aktuális pokollal, sátánnal, világvégével, Káinnal. A Hegylakó (Russel Mulcahy, 1986), a Null-Null-Zíben, az angol titkos ügynökös Bond-üdvösség (Terence Young, 1962), A szállító (Corey Yuen, 2004), a már említett Armageddon (Michael Bay, 1998), a jégkorszakos apokalipszisek, vagy épp a Drágán add az életed (John McTiernan, 1988) sorozatai mind ugyanannak az akcióhős férfinak a jutalomjátékai. A nők, gyermekek, öregek ámulattól teljes ájulásban figyelhetik a hős, erős, lovagias férfi aktuális messiási tetteit.

Ennek a férfitípusnak is megvannak a női filmes lenyomatai, mintha a női emancipált messiások lassan elérnének a világvégi erőszakvárosokba, ufó-telepekre, egészen a természeti katasztrófákig akár. Jeanne D’Arc – Az orleansi szűz (Luc Besson, 1999) mint lovagleány, Vörös Szonja (Richard Fleischer, 1985) mint kardozó papnő, a Nyolcadik utas: a Halálban (Ridley Scott, 1979) mint asztronauta-mártír, a Nikitában (Luc Besson, 1990) agymosott gyilkológép, a Kill Bill (Quentin Tarantino, 2003) szériában pedig bosszúálló utolsó ítéletként oszt igazságot a nő. A toporgó, ügyefogyott férfi és a hős férfi alakjai mellett számtalan férfiminta kerülhet elénk. A világ áttekinthető filmpiacán csak az olyan filmek száma legalább háromszázra tehető, amelyeknek már a címei is ezeknek a férfitípusoknak mennének nyomukba. A legmegnyugtatóbb az, amikor „csak” Egy férfi és egy nő (Claude Lelouch, 1966) kerül egymás útjába, úgy mint Szabó István Bizalom (1979) című filmjében, és nem kell okoskodni, nem kell csetleni-botlani, ügyefogyottan önkelletni, nem kell erőt fitogtani, világot megváltani, hanem elegendő csak úgy lenni, lenni olyannak, amilyennek épp sikerül. Ilyen filmeket készítettek a filmes újhullám rendezői, Truffaut, Godard, Tony Richardson, vagy Antonioni, Fellini, de Ingmar Bergman, vagy épp Andrej Tarkovszkij is ebben az összefüggésben gondolkodott férfiről, nőről. Ez a magától értetődő egymásrautaltság, normalitás (szerelem, párkeresés, féltékenység, hétköznapok és a többi) adja leginkább az erejét azoknak a filmeknek, amelyeket manapság romantikusnak nevez a szakma. (Mintha az érzelmek, az egymást-akarások, a családvágy és egyéb ilyen fogalmak már csak a női „romantikára” tartozhatnának?!) Itt aztán a legnormálisabb Jane Austen (természetesen az angol tévéfeldolgozásra gondolva!) Büszkeség és balítéletétől (Simon Langton, 1995) kezdve a Hideghegy (Anthony Minghella, 2003) vészterhes várakozásain keresztül a posztmodern Bridget Jones naplójáig (Sharon Maguire, 2001) terjed a skála – mindenütt ugyanaz a férfivárós, egy férfit, egy nőt akaró normális egymásrautaltság.

Férfikínok a családi erőszak kapcsán

Mindezek ellenében, mindezekkel szemben megfigyelhető ugyanakkor egy igen érdekes folyamat az irodalom, a filmforgatókönyv, a film vonatkozásában. Ezt nevezhetnénk akár a „női ambíció”, a női „aránytévesztés” filmjeinek, de nem abban az értelemben, ahogyan férfitársaikat megszégyenítően a „killbilles” nők hadakoznak, verekednek a világvégi küzdőtereken. A feminizmus első két nagy hulláma többnyire megrekedt a férfinél is férfibb nő atavizmusánál. Erre nem is igen érdemes időt fordítani – ők minden hangoskodás, perpatvar és tüntetés ellenére még a férfiak foglyai maradtak: merthogy, „rab vagy, amíg a szíved lázad...” Viszont a feminizmus harmadik hulláma már más alapokról indított. Elismerte az evolúciós nyomást, látta a nemek közötti különbségek történelmi, földrajzi, geológiai, biológiai okait és a nemi, családi, társadalmi szerepek közötti feladatmegosztás történetét és lehetőségeit. Szerencsére a feminizmus jelenlegi főiránya keresi és szolgálja a nemek közötti kiengesztelődés feladatát. Merthogy ez itten a kérdés: a nemek közötti kiengesztelődés! Az a kérdés ugyanis, hogy hogyan sikerül a férfiak évtízezredes fizikai agressziója alól felszabadulniuk a nőknek. Fontos ugyanakkor látnunk, hogy az állatvilágban a nőstények részéről ugyanannyi, ha nem több a megmagyarázhatatlan jellegű (nem az ivadékgondozásból eredeztethető) fizikai agresszió, mint a hímeknél. Ugyanezt a tapasztalatot írják le a különböző munka- és haláltáborok túlélői: a női kápók, fogdmegek kegyetlenkedéseihez képest férfitársaik csak hittanos gyermekeknek tűntek. Van itt tehát egy női agresszió, női kegyetlenség, „ambíció”, „aránytévesztés” is, ami ma a férfiértelmezéseket alapvetően befolyásolja. Sokak szerint a férfi-nő párkapcsolatok legalább kétharmadában a feleség, a nő (IQ-t és EQ-t is idevéve) intelligensebb, mint a társa, a férje. Gyanítható, hogy a nők a férfiak evolúciós harcához szükséges fizikai elnyomás alól intellektuális erőkkel igyekeztek és igyekeznek kikerülni, ezzel is az élet szolgálatát elvégezni. Ennek az a következménye, hogy a női szellemi-lelki-érzelmi intelligenciát az eddig erőszakhoz szokott modernkori férfi nehezen tudja elviselni. A hivatalos válási szándékok hetven százalékát nők adják be. A nők nem fizikailag, hanem szellemileg, érzelmileg, és egyéb módokon vesznek revansot a férfiak évtízezredes fizikai elnyomásán. Ez persze csak hipotézis, de elgondolkodtató távlatokat nyit meg a következő pár évtízezerre vonatkozóan.

Akira Kurosawa 1957-ben el is készíti ennek a problémának filmes prototípusát a Véres Trónt – elég messzire megy a japán rendező, az angol Shakespeare Macbethjét viszi távol-keleti közegben filmre, ahol Lady Macbeth eleinte finoman, majd egyre nyíltabban vezeti orránál fogva férjét. Az intelligens (nem okos!) nő ambíciójának, aránytévesztésének eszköze lesz a férfi, a férfi ereje, a férfi erőszakossága, a férfi bosszúvágya, a férfi szenvedélyessége. A családon belüli erőszak egyik legkorábbi shakespearei szintű filmjét készíti el Kurosawa: a nő szeretetlen (mert a férfi elnyomása elleni fegyverként használt) intellektusa folyamatosan alázza meg a férfit, aki aztán tehetetlenségében ütni kezd, üti akit ér. Ezt pedig már jól ismerjük. Most lesz talán valami családon belüli (vagyis nők és gyermekek melletti!) erőszak-törvény, de nem tudom, hogy a férfiakat, ezeket a páriákat, melyik posztmodern törvény fogja megmenteni a náluk többnyire intelligensebb nők szeretetlen piszkálgatásával, szellemi és testi bosszújával szemben. Ehhez megint össze kell fognunk: Világ férfijai és női, egyesüljetek!