Szekér Szimonetta: Egyensúlyban maradni
Tizenhárom éve aikidózik, másfél éve pedig a ving tsun kungfuval is barátkozik
Nagy Bálint jezsuita szerzetes, a miskolci Jezsuita Gimnázium iskolalelkésze. Miben segíthet egy papnak az utcai küzdősport?
Néhány éve A Szív újságban már beszélgettünk Veled az aikidóról. Azóta egy újabb távol-keleti sportággal, a ving tsun kungfuval is elkezdtél ismerkedni. Miért érezted úgy, hogy ezt is ki kell próbálod?
Prózai oka van: találkoztam egy nagyon jó mesterrel, akitől éreztem, hogy tudok tanulni. Mivel a munkám olyan, hogy inkább én adok másoknak, szükségem volt arra a közegre, ahol én is kapok, ahol kikapcsolódom, ahol valaki velem is foglalkozik. Hetente háromszor edzek, és igyekszem magánórára is eljárni a mesterhez, amikor igazán csak rajtam dolgozik.
Miben más az aikidó és a ving tsun kungfu?
Az aikidó egy japán harcművészet, egy mozgáskultúra, ami elsősorban nem a küzdelemről szól. A kungfu ezzel szemben küzdősport, utcai harc. A ving tsun kungfu gyökerei a legendás kínai shaolin kolostorokig nyúlnak vissza, és célja az ellenfél minél gyorsabb harcképtelenné tétele. A kungfu tehát az aikidónál sokkal inkább a harcról szól: ütnek, rúgnak, miközben te megtanulod megvédeni magad.
Egészen más a két sportágban a gyakorlás módja is: az aikidóban matracokon gyakorlunk, leülünk egy sorba, a mester kihív valakit, és megmutat rajta egy technikát. Utána párokba állunk, és hosszasan gyakoroljuk a bemutatott gyakorlatot. Egy támadásra többnyire egy technika történik. A kungfuban viszont egy támadás ütések sorozata. Ütnek, rúgnak, és közben a szervezet szép lassan hozzáedződik ahhoz, hogy egy félelmetes közegben is laza maradjon, jól helyezkedjen, gyors, erős és pontos legyen. Az is különbség az aikidó és a ving tsun között, hogy míg az előbbiben vannak vizsgák, fokozatok, az utóbbiban csak a közelharc létezik.
Jó érzés, hogy harcolsz, hogy véded az életed? Nem érzed felesleges erőszaknak?
Én nem élem meg erőszakként a ving tsunt. Ha a harcot szimbolikusan fogom fel, tulajdonképpen mindenki folyamatosan harcol. Amikor küzdesz az életben egy cél eléréséért, és hiába vagy fáradt, mégis megcsinálod azt, amit célként kitűztél magad elé, az is egy bizonyos típusú harc. A harc, mint szimbólum, leírja azt, ahogy élünk. Épp ezért nem mindegy, hogy hogyan harcolunk: agresszívan csak megyek előre és rombolok (ez egy nagyon kezdő technika lenne), vagy képes vagyok a lazult gyorsaságra, egyensúly megőrzésére, a középpontomban maradni, figyelni, és ha kell, nyitni, hátrálni, változtatni?
Azáltal, hogy a ving tsun-ban szinte gyorsabbak az ütések, mint ahogy az látással feldolgozható, edződik az idegrendszer. Késő, ha csak akkor mozdulsz, amikor már látod, hogy jön az ütés. Az ütés elején már mozdulni kéne, és indítani a megfelelő választ – és közben belülről folyamatosan nyugodtnak maradni. Meg kell találni az erőnek és a belső ellazultságnak az egyensúlyát – ez az, ami irtó jó szerintem a keleti mozgáskultúrában.
Mennyire életszerű ez a tudás? Próbáltad már utcai verekedésben?
Minimális utcai tapasztalatom van, és nem is vágyom ilyen harcra, nem ez a célom a gyakorlással. Egyébként nyilván még egy mester sem sebezhetetlen, hiszen az utcán foghatnak rá kést vagy más fegyvert. Ami viszont biztos, hogy ha valaki tanult önvédelmet, éles helyzetben is jobban reagál.
A félelmetes helyzet persze nem csak fizikai támadást jelenthet, hanem például munkahelyi, párkapcsolati feszültséget is.
Ilyenkor is kulcskérdés, hogy meg tudod-e őrizni a belső egyensúlyodat, a célirányosságodat úgy, hogy közben nem feszülsz be, nem vagy merev, nem vagy agresszív. A kungfun keresztül azt gyakorlom, hogy hogyan tudok egy lazult, célirányos egyensúlyban maradni.
Fontos számodra, hogy egy küzdősport erősít a férfi mivoltodban is?
Persze, jó érzés az, hogy erősebb vagyok, hogy jobban reagálok dolgokra. Fontos a másik ember tisztelete is, ami számomra szintén férfias dolog. Egy harcban senkit nem becsülhetek le, mert én sem, ő sem sebezhetetlen. Aztán kitartásról is szól, hogy nem adod fel, illetve megtanulsz úgy veszíteni, hogy közben nem törsz össze. A Rocky filmek alapüzenete volt, hogy nem az az erős, aki ütni tud, hanem aki képes kiállni az ütéseket. És az, hogy nem csak beszélünk a harcról, hanem csináljuk is, számomra szintén férfias.
Úgy érzed, hogy a küzdősportok kipróbálása minden fiúnak hasznára válna?
Nem, a harcművészeteket nem bírja mindenki idegileg. Van, aki attól lesz férfias, ha minden nap úszik, vagy sétál egy órát. Nekem iskolalelkészként az a fontos, hogy mindenki megtalálja azt, amire az Isten vágyik konkrétan vele kapcsolatban. Ha azt keressük, amire az Isten vágyik, egy egészséges, teljes, boldog ember fog megszületni. Az igazi növekedés belülről jön, az illető felismeri, akarja, vágyik rá, lép utána. Hiába mondanám, hogy mindenki járjon el futni, mert attól egészségesebb lesz, és hiába látják be ezt az emberek ésszel, ha nem belülről jön az igény, nem tudják megvalósítani.
Az elmélyülést, az Istenhez való kapcsolódást nekem nagyon segíti, ha előtte futok, jógázom. Testnek és léleknek ez az egymásra hatása azonban ritkán jön át a keresztény tanításokban. Neked nincs ezzel kapcsolatban hiányérzeted?
Több olyan lelkigyakorlaton lehet részt venni, ahol reggelente van lehetőség közös tornára, chikung, vagy jóga gyakorlására, amikor tudatosan figyelmeddel a tested felé irányulsz. Valószínűleg mindenki tapasztalta már, hogy amikor feszült, a teste is feszültebb. Mozgás hatására enyhül a test feszültsége, és ez visszahat a lélekre is. Nekünk, keresztényeknek nagyon fontos a test. A liturgiának, az imának olyan sok testi vonatkozása is van: összetesszük a két tenyerünket, letérdelünk, felállunk, meghajolunk, keresztet vetünk, magunkhoz vesszük az oltári szentséget, megfogjuk egymás kezét, éneklünk – csupa testi dolog. Isten megszólal a testünkben, és a bennünk megszólaló Istenre való figyelés kezdetektől a kereszténység lényege. Ne feledjük el azt sem, hogy Isten érettünk emberré, testté lett.
Ugyanakkor figyelmünk nem irányulhat kizárólag a testre, a test hangjaira. Ez félrevezető lenne. Vegyük például, hogy ha beteg vagyok, és bár tornázom rendszeresen, táplálkozom egészségesen, figyelem a testem jelzéseit, mégis elképzelhető, hogy nem tudom magam meggyógyítani. Ilyenkor vagy elkezdjük magunkat okolni, hogy valamit mégis rosszul csinálunk, vagy elkezdjük Istent kegyetlenséggel vádolni. És lehet, hogy egyik sem áll fent. Nem elegendő pusztán a testünkre figyelni, hanem egyre inkább meg kell tanulnunk Istenre figyelni, aki ezeken keresztül megszólal bennünk.
A mozgásban benne van az is, ahogy elfogadjuk a tökéletlenségünket, törékenységünket is. Miközben próbáljuk megőrizni az egyensúlyunkat, megtanuljuk tisztelni, nem túlfeszíteni önmagunkat, és azzal dolgozni, amink van.