Mihályi Anikó: Érintetlen ölelések
2010-ben Kozák Tibor Ignácot megkérdezték a Literán, ki volt számára az év felfedezettje? „Tompa Zsófia, aki egy tehetséges, nagyreményű fiatal költő. Finom hangja, őszintesége mélyen megindító. …egészen kiváló lírikusunk lesz a jövőben.” – válaszolta.
TOMPA ZSÓFIA (1981, Budapest) a PPKE BTK magyar–esztétika szakán végzett, jelenleg az Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója. Dédapja, a székelyudvarhelyi költő, Tompa László, valamint Beney Zsuzsa életművével foglalkozik. A Babits Kutatócsoport tagjaként Babits Mihály levelezésének kritikai kiadásában vesz részt. Írásai és költeményei az Irodalomismeretben, a Ligetben, a Magyar Naplóban, a Parnasszusban, az Új Forrásban, a Vigiliában, valamint a Tollforgatók és a Fénycsóva lobbant c. antológiákban jelentek meg.
Köteted ugyan még nem, de verseid jelentek már meg különböző folyóiratokban. Gondolsz-e költőként magadra?
Ha egyetlen szóban kellene válaszolnom, talán különösnek tűnhet a válasz: nem. De ennek a szónak ebben az esetben olyan jelentésrétegei vannak, melyeken lassan áthaladva talán – remélem – egy igenhez érkezhetek. Mindenekelőtt élni próbálok, ahol élni az élet(em) nek, ennek az egyetlen és visszahozhatatlan csodának a mind mélyebb megélését jelenti. Ez újra és újra kísérlet a szemlélődő figyelemre, és valami átadottság, belevetettség vágya, hogy valóban bejárjam, valóban megéljem mindenekelőtt a magány és az emberi kapcsolatok útvesztőit és tiszt(ul)ásait. És ebből a belevetettségből versek születnek. És amikor ez történik, tulajdonképpen az életem történik, és ilyenkor egyáltalán nem gondolok költőként magamra. Ha az, ami ebből a megélésből születik, valóban költészetté lehet, akkor boldog vagyok, hogy megadatott e mélységekbe úgy belevettetnem, hogy szavak születhetnek olyan állapotokban és állapotokból, ahol valójában már nincsenek szavak. Azt hiszem, hogy ezekben a sűrű pillanatokban költő az ember. Tehát ez valahogy a megélésben megtörténik vele: és talán itt érkezem el a nemből indulva az igenig. Mert nagyon fontos, hogy ami ilyenkor történik, az igazan történjen, tehát abban a pillanatban, amikor történik, már óriási a felelősségem a szavak igazságáért, és azt hiszem, ebben a felelősségben lehetek költő, de semmiképpen sem úgy, hogy arra gondolok, hogy költő vagyok. Szeretnék a kérdésre egy kicsit gyakorlatibb perspektívából is felelni: ha verseimet olvasva másokban felmerül, hogy költő vagyok, az ajándék. Megtiszteltetés. De nem lévén még önálló kötetem, s mivel alapvetően nem tartanak költőként számon, azt hiszem, hogy én magam nem nevezhetem magam költőnek, már csak a költők iránti tiszteletből sem. Ha úgy alakul az életem, ez majd megtörténik velem – de nem úgy, hogy ezt én határoznám el. Ezt én, azt hiszem, nem határozhatom el, és magamról nem mondhatom.
Sokszor hallhattunk már arról, hogy a költői mesterség is tanulható. Lackfi János és Vörös István kurzusára Te is jártál a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Mit tanultál tőlük? Mennyiben meghatározó lírádban az a tudás, amit ott kaptál? Van-e, és mi az, ami viszont nem tanulható?
Azt hiszem, van valami titok, ami nem tanulható, ami nem az ember érdeme, amiért az ember, ha kapja, egyedül hálás lehet – hiszen nem az „övé”. Ami az ember kezében van, az mindenképpen munka: dolgozni önmagunkon nem csupán „költészet-technikailag”, hanem emberileg is. Ez, azt hiszem, az aszkézis és az alázat nehéz útja, ami kíméletlenül elénk tárja tökéletlenségeinket, hibáinkat, bűneinket, amin újra és újra elbukunk, és ami nélkül semmi sem lehetséges. Szeretet sem. Írás sem. A Lackfi János és Vörös István vezette Kreatív Írás Műhelyben, úgy érzem, sokat tanulhattam. Hiszek abban, hogy tanulás közben nem csupán – és azt hiszem, elsősorban nem – „az anyagot” tanuljuk, hanem a tanár személyét, látásmódját is. Ez a személyes találkozás mindig fontos. Vörös Istvántól nagyon sokat kaptam már pusztán azáltal, ahogyan a költészetről, az írásról beszélt. Egyik mondata ma is sokszor felidéződik bennem: „rengeteget kell olvasnunk azelőtt, hogy akár egyetlen szót is papírra vetnénk”. Ez alázatról szól, és arról, hogy a költészet, a költés nem passzió, hanem a költőnek mintegy „állapotbeli kötelessége” mind jobban és jobban ismernie az irodalmat. A kétéves kurzus az elméleti előadásokon túl kaput tárt a kortárs magyar- és világirodalomra is – amikor pedig az ember olvas, akkor egy kicsit azzá is lesz, amit olvas, és anélkül, hogy görcsösen akarná, lassan, szinte észrevétlenül talán az is megadatik, hogy elkezd tanulni az olvasott mesterektől. Az olvasás mellett mindkét tanárunk óráin végeztünk játékos, izgalmas költői gyakorlatokat. Lackfi János sokszínű virtuozitása közismert. A gyakorlással, a konkrét feladatok segítségével arra ébredhettünk rá, hogy az oly sokat emlegetett ihlet mellett az embernek igenis dolgoznia kell anyagával, hogy az írás küzdelem is, hogy a látszólag anyagtalan anyag, a nyelv ellenáll nekünk, és a pontosság küzdelme nem megúszható. Remélem, hogy mindaz, amit itt kaptam, beépülhet saját verseimbe. Túl ezen azonban, úgy érzem, történik valami a mű születésekor, ami meghalad engem. Valahogy a vers, ami a legmélyebb pontokon megélt legszemélyesebb belső küzdelemből lesz, mégis mintha egyedül-igazan akkor születne meg, amikor már „nem vagyok a magamé” (ezt a szép kifejezést Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben című versében olvastam).
Verseidben a „finom hang” és az „őszinteség” valóban „mélyen megindító”. Ugyanakkor valami kemény illúziótlanság is megcsillan soraidban. „Hideg vagyok, mint az igazság” – olvashatjuk az Álmok maradéka című versedben, amelynek a címe is sokatmondó. Mintha a magánnyal való folyamatos szembenézés alkotná eddigi költészeted alappillérét…
Van a magánynak egy olyan csendje, ahol ha szó van, az egyedül a vers szava. És az imádságé. Úgy érzem, vers és imádság rokon „műfajok”. Az utóbbi szentsége, hogy szavak nélküli is lehet, akkor is: van. Úgy hiszem, hogy bizonyos értelemben mindnyájunknak ebbe a magányba kell alászállnunk, hogy valamiképpen e magánnyal való szembenézés kell, hogy életünket mozgassa. Hiszem, hogy egymáshoz is csak így találhatunk el valóságosan: ha szembenézünk a magunk magányával (talán ez a „kemény illúziótlanság”), ha bejárjuk, ha megismerjük a magunk magányát, és ha tudjuk, hogy a másikban is van egy mag, egy lényegi mag, ami a magány birodalma – és azt hiszem, Istené. Ami előtt megilletődve elhallgatunk. Amit nem érinthetünk, nem bánthatunk soha. Azt hiszem, akkor születhet valóságos találkozás, valóságos kapcsolat, ha tudjuk és érintetlenül mégis-öleljük, valahogy virrasztva vigyázzuk egymás magányát. Ezek kegyelmi pillanatok. Amikor tehát magányról beszélek, az sohasem öncélú bezártság – éppen ellenkezőleg. A magány mélyén nagyon mély vágy él: valami kölcsönös „meztelenség” vágya, vágy a kegyelem és az irgalom után. A kapcsolat, a találkozás vágya, ahol a találkozás „vízszintes” és „függőleges” vágyaink és kötődéseink metszéspontja. Kereszt. Igen, azt hiszem, ebből a magányból, ebből a vágyból születnek verseim.
A szavakkal való viszony verseid tanúsága szerint nagyon összetett. Egyrészt otthont teremt a beszéd, másrészt viszont „a szeretetet sem szóval, sem hallgatással nem befolyásolhatjuk”. Mit jelentenek Neked a szavak?
Mindent és semmit egyszerre. Lehetőséget arra, hogy egymást megérintsük, hogy egymáshoz eljussunk – és jelentik éppen így annak megtapasztalását, hogy ez az egymáshoz való eljutás lehetetlen (szavaink által). Hogy minél inkább szólni próbálok, annál inkább távol vagyok attól, amit mondani szeretnék, annál távolabb önmagamtól és annál távolabb „Tőled”. Súlyos határhelyzetekben ez a
szeretetkapcsolatok paradoxona. Ebből a szempontból különleges státusza van a versnek. Egykori kedves tanárom, a költő és író Beney Zsuzsa így fogalmazott egyik szemináriumán: „A költészet képes megteremteni azt a nyelvet, melyben mindig jelen lesz az, akit megszólít.” A vers sokszor éppen annak az állapotnak, magánynak a mélyére száll alá, abból a kínból születik, hogy nem tudjuk a Másikat (embert, Istent) elérni, „megérinteni” – egy egyszerre személyes és egyszerre közös emberi magányból. A vers szavai ebből a magányból és ebben a magányban teremtenek jelenlétet.
Doktori disszertációdat dédapád, Tompa László költészetéből írod. Kegyeleti feladatként vagy személyes érintettség miatt választottad ezt a témát? Netán valami más motivált?
Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója vagyok, és disszertációm témája a székelyudvarhelyi költő, Tompa László (1883–1964) költészetének vizsgálata. Mégis, ha kérdeznek, mivel foglalkozom, azt szeretem felelni, hogy irodalommal. Azért teszem ezt, mert az irodalomban Homérosztól a kortárs, nálam fiatalabb valóban-költőkig minden érdekel, valahogy mindenben tudom örömömet találni. Természetesen vannak olyan területek, életművek, melyeket kiemelten szeretek, de alapvetően az irodalmat magát szeretem. Disszertációm témaválasztásában valóban motivált egyfajta kegyeleti szándék: emlékét őrizni, életművét feleleveníteni egy feledésbe merülő költőnek, akit valóban azért választottam (témavezető tanárom, prof. emer. Sipos Lajos javaslatára is), mert a dédapám volt. Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy ne mutassam az ő költészetét többnek, jelentősebbnek, mint amennyire jelentős – amennyire azonban jelentős, annyira őrződjék meg az ő emlékezete, és éljenek tovább az ő versei. Legfontosabb költeményei a határainkon túlra szakadt erdélyi magyar líra egy különleges státuszú virágkorában, a két világháború közötti időszakban születtek: Tompa László Áprily Lajos és Reményik Sándor kortársa volt, a „transzszilvanista triász” tagjaiként tartották, tartják őket számon. Szokás e korszak irodalmát csupán a történelmi fájdalom szemszögéből tárgyalni: ez a nézőpont természetesen semmiképpen sem mellőzendő, mi több, tiszteletben és emlékezetben tartandó. Úgy gondolom azonban, hogy ha e korszak alkotásaira csupán ebből a nézőpontból tekintünk, szükségképpen figyelmen kívül hagyunk olyan területeket, műveket, verseket, melyek szintén értékes részei ennek az irodalmi korszaknak, sőt, irodalmi szempontból gazdagítják, árnyalják ezt az időszakot. Olyan ez, mintha egy virágos mezőről leszakítanánk egy ott gyakran előforduló virágot, és azt mondanánk: ez a mező. Pedig a mező sokkal több ennél. Az például, hogy dédapám életművén belül és túl rajta, ez erdélyi virágos mező további, mindezidáig felfedezetlen vagy legalábbis nem túl sok figyelmet kapó, szép virágait keressem, motivál. A disszertációm témáját bizonyos szempontból magam választottam, másrészt az élet hozta elém: mintha egy kicsit a feladat választott volna engem. De alapvetően a teljes irodalomra vagyok nyitott, és várom, milyen feladatokhoz érkezem – milyen feladatok érkeznek el hozzám.
Mi mozgat mostanában?
A bénultság. Azok a helyzetek, melyekben elérkezünk saját tehetetlenségünkhöz. Melyekben nyilvánvalóvá és tagadhatatlanná válik kicsinységünk, gyöngeségünk, eszköztelenségünk. Melyekben szava-vesztettekké válunk. Azok a helyzetek, melyeknek a mélyén mozdulatlan csend van.