V. Baboth Borbála: Családban kiteljesedett szabadság
Kapcsolat, apaság, férfilét – hármas kelepce, vagy út egyfajta szabadsághoz? Lehet ez is, az is. De hogy melyiket választjuk, rajtunk is múlik. Süveges Gergő, a nemrég Prima-díjjal kitüntetett újságíró, televíziós és rádiós műsorvezető boldog férj és négy gyermek édesapja. Az ismert közéleti személyiséggel a családi életben tudatosan megélt értékekről beszélgettünk; arról, hogy a kapcsolataiban milyen kihívásokkal néz szembe a mai társadalom férfija, valamint, hogy mit jelenthet az elköteleződés, és a házasságban megélt szeretet.
Vágjunk is rögtön a közepébe: mit gondolsz, mitől férfi egy férfi?
Attól, hogy képes elköteleződni: valaki mellett dönteni. Ebből következik aztán sok minden. Ha átgondolta a dolgokat, és hoz egy döntést, akkor az a dolga, hogy ehhez a döntéséhez hű maradjon. Szerintem egy férfit az jellemez, hogy képes ezt a döntést meghozni, és utána pedig ki tud mellette állni, képes ahhoz hű maradni.
Talán éppen ezek a legnagyobb kihívásai mai társadalmunkban egy kapcsolatban élni akaró, és arra vágyó férfinak?
Azt hiszem, hogy manapság alapvetően valóban az elköteleződéssel van a legnagyobb problémánk. Annyiféle választási lehetőség, kínálat jön szembe az utcán, annyi felől harsogják, „ha nem tetszik és elromlott, ne megjavítani és megbarátkozni próbálj vele, hanem dobd el”. Ezek a nagyon erős üzenetek óhatatlanul beleivódnak a kapcsolatainkba. Egyrészt fel is gyorsultunk, és mindent nagyon gyorsan szeretnénk megkapni és elérni, másrészt pedig azt gondoljuk, egyszerre választhatunk több utat is, és tulajdonképpen nem is kell döntést hoznunk. Ez mind kihat a párkapcsolatainkra, a gyermekekkel való kapcsolatainkra, és az egyéb baráti kapcsolatainkra is.
Sokan úgy gondolják, hogy a házasság egy béklyó, és korlátoz a szabadságunkban, ezért meg is ijednek tőle.
Mi tarthat össze egy kapcsolatot? Mi az, amit visszatükröz egy jól működő házasság?
Messzebbről kezdem: akkor tudok meghitt kapcsolatban lenni mással, hogyha saját magamat ismerem, és magammal is őszinte, meghitt kapcsolatban vagyok. Ha ismerem a mozgatórugóimat, a vágyaimat, az indulataimat, azokat az erőket, amelyek engem meghatároznak. Ha tisztában vagyok a saját reakcióimmal, indítékaimmal, akkor tudok egyáltalán elkezdeni nyitni bárki más felé. Egy kapcsolatot szerintem az tart össze, hogy kölcsönösen felismerjük, elismerjük egymás személyiségét és mozgatórugóit. Azt hiszem, hogy van egy határ mindenkinél, hogy mi az, amit még el tud fogadni, és mi az, amit már nem. Hogyha egy kapcsolat ezen a határon belül van, akkor összetartható. Ugyanakkor a másik szegmens, ami összetart egy kapcsolatot, a folyamatos munka. Attól, hogy összeházasodtunk, nem oldódott meg egy csapásra az életünk. A házasság megőrzése folyamatos, napról-napra elvégzendő munkát igényel. Akarnunk is kell a házasságunkat megtartani, folyamatosan életben tartani a kapcsolatot kettőnk között. Természetesen mindenkinél más módon zajlik mindez, attól függően, hogy melyik házasság éppen hogyan tud ezen dolgozni. A mi esetünkben ez úgy néz ki, hogy megpróbálunk egymásra minőségi időt szánni. Azt tapasztaltuk, hogy akkor tudunk harmonikus kapcsolatban maradni egymással, ha elegendő időt tudunk tölteni együtt, és megteremtjük a lehetőségét annak, hogy valóban találkozzunk – tehát ne csak egy légtérben tartózkodjunk.
Az egyik ilyen támpont lehet pároknak a minőségi idő, ami a szeretetnyelvek egyike. A Gary Chapman által összegyűjtött öt szeretetnyelv – elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés – alapképlete egy jól megélt kapcsolatnak?
Minden kapcsolatnak, legyen az párkapcsolat, barátság, családi kapcsolat, bármi egyéb. Amikor önmagam megismeréséről gondolkodom, ki kell derítenem azt is, melyik az én domináns szeretetnyelvem. Tudnom kell magamról, mi az, amire leginkább képes vagyok, és tudnom kell a másikról is, melyik csatornán érdemes leginkább közelednem felé. Amikor ez a két világ – a feleségemé és az én világom – találkozik, akár nagyon jó összhang is kisülhet belőle. A folyamatos munka azt is jelenti, hogy igyekszem tanulni és használni a feleségem szeretetnyelvét, ő meg persze az enyémet.
A szülők kapcsolati és nevelési mintája mennyire meghatározó, példaértékű, vagy mennyire lehet kilépni, elszakadni ettől?
A szüleinktől kapott világlátás, értékrend, amit életünk első részében magunkba szívunk, alapvetően meghatározó. A jó is, a rossz is. Remélem és hiszem, hogy nincsenek generációkon átívelő hibák, vagyis mindazokból a sebekből, amelyeket gyermekkorunkban és a szüleinktől szerzünk – mert mindannyian szerzünk sebeket; így vagy úgy, de mindannyian sérülünk valamennyire, mivel nincs tökéletes szülő –, ezekből a bajokból is lehet gyógyulni. Ha megpróbálok magammal tisztába jönni, és rájövök, ki is vagyok valójában, akkor ebbe a sérüléseim is beletartoznak: milyen sebeket hordozok, és ezekből hogyan tudok gyógyulni? Tudok-e megbocsátani? Fel tudom-e tárni, és magam mögött tudom-e hagyni mindezt? Ezeknek az ismeretében, tudatában tudok-e továbblépni, vagy pedig folyamatos hiányként van jelen az életemben, amit mindenáron pótolni próbálok. Ha ugyanis minden energiám erre a hiánypótlásra megy el, akkor a társamat is hiánypótló eszköznek fogom tartani. Akkor viszont szó sem lehet egyenrangú kapcsolatról.
Ki(k)hez érdemes fordulni, ha a házasságban szeretnénk fejlődni, ill. ha problémáink vannak?
Vagy egy tapasztalt jó baráthoz, házaspárhoz, vagy lelki vezetőhöz. Amúgy sem árt, ha egy házaspárnak van lelki vezetője, mert az azt jelenti, hogy van egy külső szem, amely másképpen lát bennünket, mint mi saját magunkat.. De a fejlődésnek számos lehetősége van: mi például igyekszünk tartani a heti egy este szokását: szerdánként nem szervezünk más programot, hanem leülünk egymással beszélgetni. Ilyenkor nem a mindennapi intéznivalók határozzák meg az együtt töltött időt, hanem igyekszünk valóban találkozni egymással.
Mindig tudatosan készültél arra az útra, hogy férjjé és apává válj?
Igazából nem is tudom, mennyire alakult tudatosan ez a folyamat bennem. Megismertem a feleségemet, és csak annyit éreztem, hogy ő az, akiről azt gondolom, az egész életemet szívesen hozzákötném. Aztán ahogy beleléptünk újabb és újabb helyzetekbe, életszakaszokba, szépen lassan megérett bennünk az a felismerés, hogy most már nem különállóak, hanem férj és feleség vagyunk. Az viszont nagyon tudatos volt, hogy a házasságunk első időszakát, 2-3 évet szeretnénk kettesben tölteni, hogy egy kicsit tudjunk örülni annak, hogy már házasok vagyunk, együtt vagyunk, és megváltozott az életünk. Aztán lassan megérett bennünk az a vágy is, hogy most már jó lenne, ha hármasban lennénk.
Hogyan látod, mi a férfi szerepe a családban és a házasságban?
A minap hallottam egy pszichológustól a rádióban, hogy létezik anyai meg apai szeretet. Az anyai szeretet az elfogadó, mindent megbocsátó, magához ölelő szeretet, az apai szeretet pedig a követelményeket támasztó szeretet. Nagy baj lenne, ha így lenne. A szeretetnek több arca van: kell, hogy igazságos legyen, de kell, hogy méltányos és irgalmas is legyen. És nem úszhatjuk meg a szülői hivatást azzal, hogy a háromból csak az egyik arcot képviseljük. Nyilván más a stílusa, a látásmódja egy apának, mint egy anyának, de mégiscsak ugyanaz a feladatuk: az Isten szeretetét megpróbálni valamennyire közvetíteni a gyermekeiknek. Az Isten szeretete alatt a feltétel nélküli szeretetet értem: nem azért szeretlek, mert valamire képes vagy, és nem azért, mert megteszed, amit kérek vagy mert éppen okos és szép vagy, hanem csak. Szeretlek, mert szeretlek. Ezt közvetíteni, kimutatni, sokszor ki is mondani, és így tenni; akár még veszekedés, szidás alkalmával is azt hangsúlyozni, hogy „most nagyon dühös vagyok rád, de tudod, hogy ettől függetlenül nagyon szeretlek téged”, és azt éreztetni, hogy valójában a dühös pillanatom, hangulatom sem változtat az irántad érzett szeretetemen. Ez a dolgunk: ezt a folyamatosan meglevő szeretetállapotot közvetíteni és fenntartani.
A szeretet tudatos döntése a párkapcsolatban is meghatározó alapélmény.
Igen, bár a kapcsolat elején biztos, hogy az érzések vezetik az embert. A „rózsaszín felhő” nem befolyásolható. De nem szabad és hiba is ebben a „ködben” meghozni egy életre szóló döntést. Azt hiszem, csak akkor engednék összeházasodni bárkit, hogyha össze tud írni öt olyan tulajdonságot, ami idegesíti őt a másikban. Mert ha már fel tudok sorolni róla néhány rossz tulajdonságot is, akkor ez azt jelenti, hogy a „rózsaszín köd” utáni állapotba jutott a kapcsolatunk, de persze attól ez még lehet szerelem és lobogás. Csak szerintem fontos egy ilyen életre szóló döntés előtt reálisabban látnunk egymást, illetve azt látni, hogy a másik hibái ellenére, vagy azokkal együtt is képes vagyok-e szeretetben kitartani mellette. Ugyanez a helyzet a szerelem későbbi szakaszában is. Nem támasztok elvárásokat, a szeretetemnek nincsenek feltételei. Szeretlek, mert szeretlek.
Ha vannak, milyen ellentétek feszülhetnek munka és család között, és egyáltalán feloldhatóak ezek?
Elsősorban az időbeosztáshoz kötődnek. Miközben komolyan úgy gondolom, hogy a családom fontosabb a munkámnál, adódnak olyan helyzetek, amikor ezt nem tudom érvényesíteni, mert a munka előtérbe kerül. Mert hiába lázas akármelyik gyermekem, az adásnak akkor is le kell mennie. A legnehezebb persze elegendő időt tölteni a gyermekekkel. Bár ez is könnyebb, ha a gyermekeknek van egy alaptapasztalatuk arról, hogy ismerjük egymást, és hogy van kapcsolatunk egymással. Hogyha vannak olyan pontok a héten vagy egy-egy napban, amikor biztosan tudjuk mindannyian, hogy találkozunk egymással, és lesz időnk egymásra, akkor időzavarban még azt is lehet olykor mondani: „tudod, hogy fontos nekem, hogy együtt legyünk, és akkor ott biztos, hogy lesz időnk egymásra, most viszont muszáj ezt megcsinálnom”. Azt hiszem, csak őszintén érdemes beszélgetni a gyermekeinkkel arról is, hogy vannak kötelezettségeink, és azoknak is muszáj eleget tenni. De ez csak akkor megy, ha ők is tudják, és én is tudom, hogy betartom az ígéretemet: ha találkozni fogunk, akkor találkozni is fogunk.
Vannak-e férfi példaképeid?
Kifejezetten egy konkrét példa nincsen előttem, de elemek vannak másokból. Batthyány Strattmann László például, aki a munkát, hivatását, a gyógyítást és a családot nagyon jól összhangba tudta hozni. Vagy a jezsuita rendalapító, Szent Ignác, aki jó példa arra, hogy mennyire nem ragaszkodott semmihez, még ahhoz sem, amit ő maga hozott létre. Ismerek róla egy történetet: egész életét a jezsuita rend felépítésére szánta, ám egyszer megkérdezték tőle, ha a pápa feloszlatná a rendet, akkor mit csinálna? Ő azt válaszolta, hogy „egy negyed órára szükségem lenne, amíg újra tudnám kezdeni az életemet”. Bámulatos, ha valaki ennyire képes elengedni mindent, és azt mondani, hogy „Uram, Te vagy a sorsom irányítója, és nem én akarom kézben tartani az életemet”.
A hit mennyiben járul hozzá a családi életed megéléséhez?
Nem tudok praktikusan gondolkodni a hitről, és azon morfondírozni, hogy miben segít nekem. Inkább azt mondom, hogy egy állandóan jelenlevő értékrend a hitünk; egy közös alap, tapasztalat a családban, és van miből táplálkoznunk. Ahhoz, hogy szeressem a többieket, valószínűleg kevés az én erőm. De van honnan táplálkoznom, és van mintám, mert az Isten szeretete táplál engem. Abban, hogy türelmes legyek a többiekkel, megerősít az Isten irántam tanúsított türelme. Abban, hogy elkötelezett legyek irántuk, megerősít az Isten irántam tanúsított elköteleződése. Számomra mintaadó és folyamatosan erőt adó valóság a hitünk.