Csanádi-Bognár Szilvia: Életképek

Ferenczy Károly Kertészek című festménye a korai életképek közé tartozik (1891). Már itt megfigyelhetjük a mester hihetetlenül finom képszerkesztését és ecsetkezelését, mégis, a későbbi, monumentális művek gazdagságának ismeretében könnyen elsétálhatunk a kép mellett a Magyar Nemzeti Galériában anélkül, hogy különösebben szemügyre vennénk. Pedig a barnás egyszínűség, a hatalmas üres falfelület, a dísztelen részletek ellenére ezen a képen is megmutatkozik a nagy műveit jellemző, zavarba ejtő szimbolikus érzékenység.

aA Kertészek a maga naturalista egyszerűségével tesz vallomást a férfi hivatásáról. A szoba mintha a lélek tere volna a maga egyszerű bonyolultságával. A hatalmas üres fal nem is üres, a barna és a szürke ezer árnyalatát hordozza. A lefüggönyözött ablak mellett függöny nélküli ablakok nyílnak a külvilágra. Számos híres, a lélek szövevényes mibenlétét taglaló festmény dolgozott már ezekkel az eszközökkel, így a romantikus Caspar David Friedrich enteriőrjei. A fakó színek is Friedrich világát idézik, ugyanakkor lírai hangulatot teremtenek a különben egészen prózai szituációhoz. Nem nehéz kiolvasni a képből a két férfi, a nagyapa és unokája kapcsolatának jelentőségét. Közös munka folyik itt, egy nagyon ismert, hétköznapi feladatot végeznek, átültetik a virágokat. A növények gondozása persze − ahogyan a kultúra szavunk jelentése is erre utal − eredendően hordozza az embernek a világ jobbá tételébe vetett hitét. A kert művelése ősidők óta (ahogyan a teremtéstörténetben elhangzó parancs) az ember hivatását szimbolizálja, uralkodni a természeten, a természet vadságán, hatalmat gyakorolni az eredendő zabolátlanság felett, ami az emberi természet zabolátlanságát is jelenti. A meglett férfi és a kisgyermek együtt műveli ezt. A közös, néma munka révén az élethivatását gyakorolja és tanulja az ifjú. Kimondatlanul is az egyik legfontosabb üzenetet kapja meg. A képen nyoma sincs beszédnek, nem prédikál az öreg, mégis apáról fiúra száll a munka ismerete, és bölcsessége.

Talán nem véletlen a szakrális hasonlóság sem, hogy a képen az öreg ültet, ahogyan az Atya teremt, és a Fiú öntöz, ő ad életet és jövőt. Ferenczy korában még természetes volt, hogy a fiúk az apáktól nem csak a ház körüli feladatok ellátását tanulták el, hanem a kenyérkereső munkát, a földművelést, az állattartást, az iparos, vagy a szellemi munkát is. A gyermekek korán az apák segítői lettek, több időt töltöttek együtt, akkor is, ha az munkával telt. Az apák bejáratott foglalkozását a fiúk vitték tovább. Mára ez a kapcsolat apa és fia, nagyapa és unoka között egészen átalakult. Valahogy olyan sokáig tekintjük gyermeknek a fiúkat, hogy elfelejtjük átadni a munka bölcsességét. A kép szereplői nem pillantanak egymásra, az idősebb férfit teljesen leköti a munkája, de a fiúcska nyílt tekintetével egyenesen bennünket néz. Ezek a nézőre pillantó festményalakok mindig kérdőre vonnak bennünket, felszólítanak valamire. A fiú, kezében a locsolókannával bennünket is öntözni hív, az élethivatásunk gyakorlására.