Weninger Nóra: Erő a nagylelkűségben és a gyengédségben

Szőke Péter a magyarországi Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség egyik felelőse, a Külügyminisztérium miniszteri tanácsadója. Feleségével, Zsuzsával két gyermeket nevelnek, emellett tevékeny részt vállalnak az idősek és hajléktalanok szolgálatában, valamint a közösség tagjainak és önkéntes tevékenységének összefogásában. Péterrel a közösségi szolgálatról beszélgettünk és arról, hogy milyen értékeket kell képviselnie egy keresztény férfinak a 21. században.

aA Szent Egyed közösség Rómában alakult meg, és az elmúlt évtizedekben a világ számos országában talált követőkre. Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a közösséggel?

1989 augusztusában Budapestre érkezett egy római diákcsoport, akik a város felfedezése mellett szerettek volna hozzájuk hasonló magyar fiatalokkal is megismerkedni. Többen közülük részt vettek a korábban megrendezett, szinte legendássá vált pécsi taizé-i találkozón, én ott csatlakoztam ehhez a 12 fős, húszas éveik elején járó szimpatikus társasághoz. Az volt a benyomásom, hogy ők jobb keresztények, mint én. Én is jártam ugyan hittanra, templomba, ők azonban másokért is igyekeztek tenni valamit. Rendszeresen jártak szegényekhez segíteni. Kicsit elszégyelltem magam. Elvittek minket egy állami gondozottakat befogadó intézetbe, ahol több száz gyermek élt. Megdöbbentő volt, hogy Rómából érkezett fiatalok vezetnek el engem a szegény magyar gyermekekhez.

A római fiatalok biztatására aztán heten úgy döntöttünk, hogy mi is megpróbálunk valami hasonlót megvalósítani Budapesten. Szerettünk volna többet tenni a szegény gyermekekért, és közös imádságokat tartani. Mert az imádságból születik és táplálkozik minden más.

A Szent Egyed közösség igazi, összetartó és új tagokat is befogadó közösséggé formálódott az évek során. Milyen közös tevékenységeken alapszik ez a szoros kapcsolat?

Mindenekelőtt a közös érzékenység tesz bennünket közösséggé. Ha meghalljuk, hogy fagyhalál fenyeget embereket, vagy egy hajléktalan rosszul van, vagy az idősek kiszolgáltatottságáról értesülünk, akkor valamennyien hasonló szívvel reagálunk: nézzük meg, nem tehetnénk-e valamit, nem imádkozhatnánk-e többet. Persze sok más egyebet is jelent a közösség: utazásokat, zarándoklatokat, közös étkezéseket, együttgondolkodást. Egy határok nélküli – ma már 78 országban működő – közösségnek vagyunk a részei, de Magyarországnak is szüksége van olyan emberekre, akik a hit erejével és reményével fordulnak azok felé, akiknek az életében kevés a remény. Az évek során megismertük az idősek drámáját, ahogy egyre magányosabbak lesznek, mert a család sok esetben nem tudja, vagy nem akarja őket otthon tartani, támogatni. Olyan helyekre kényszerülnek emiatt életük utolsó éveiben, ahol nélkülözniük kell a meghittséget, a személyes igényeikre, a törékenységükre való odafigyelést. Az elmúlt 10 évben közel kerültünk a hajléktalanok világához is. Télen, szerda esténként, amikor az imádságaink véget érnek a Váci utcai Szent Mihály templomban, forró teát viszünk a Ferenciek terén lévő aluljáróban élőknek. Ma már név szerint ismerjük az V. kerület fedél nélküli lakóit. Az utóbbi egy-két évben az érdeklődésünk a cigányság problémái felé is fordult. Próbálunk barátságot ápolni roma családokkal, fiatalokkal, és segíteni nekik. Minden évben augusztus 2-án ökumenikus imádságban emlékezünk meg a porajmos, a cigány holokauszt nemzetközi emléknapjáról, amely tragikus módon egybeesik a 2009. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjjel elkövetett kislétai gyilkosság évfordulójával. Igyekszünk szólni a társadalomhoz. Nemcsak a cigányok esetében emeltük fel a szavunkat, hanem akkor is, amikor 2010 decemberében, éppen a tél beállta előtt a budapesti városvezetés úgy döntött, hogy el kell távolítani az aluljárókból a hajléktalanokat. Akkor is az volt a véleményünk, hogy az első szempontnak mindig az irgalomnak, az emberi élet és méltóság megóvásának kell lennie. Természetesen nem a tiltakozás a fő eszközünk, hanem az irgalmasság apró gesztusai: forró levest, meleg ruhát és hálózsákot viszünk azoknak, akik kénytelenek aluljárókban aludni. Fontosnak tartjuk a megbékélés és a különböző kultúrák közötti párbeszédet is. Különösen örülünk annak, hogy Schweitzer József nyugalmazott főrabbi 90. születésnapját a mi kezdeményezésünkre együtt ünnepelték a négy történelmi magyar egyház, köztük a zsidóság képviselői. Az együttéléssel kapcsolatban szerzett sebeket paradox módon az emlékezés olajával kell kenegetni ahhoz, hogy behegedjenek.

A közösségnek számos fiatal tagja is van, akik ugyanolyan aktívan vesznek részt a karitatív szolgálatban, mint az idősebbek. Hogyan lehet megszólítani ezt a korosztályt, akiket hagyományos eszközökkel általában nehéz elérni?

A fiatalokat nem olyan nehéz megszólítani, mint gondoljuk. Az idősebbek talán kicsit tartanak sajnos a fiataloktól, s probléma az is, hogy a környezet olyan üzenetekkel bombázza a fiatalabb korosztályt, amelyek után nem is csodálkozhatunk, ha bezárkóznak. „Törődj magaddal!” „Építsd a saját életedet!” „Ne törődj mással, mert minden más csak hátráltat!” Ez a válság üzenete, a világ evangéliuma.

Közösségünk alapítója, Andrea Riccardi többször említette, hogy az ő fiatalsága idején, a 60-as és 70- es években nagyon sok társadalmi mozgalom formálódott, amelyek egy igazságos világ megvalósítását tűzték ki célul, ha kellett, akkor akár forradalom kirobbantása árán is. A forradalom vagy elmaradt, vagy kudarcba fulladt, ezek a csoportok is eltűntek. A szegényekről egyre kevésbé esett szó, „kimentek a divatból”. Mára azok a közösségek maradtak mellettük, akik az evangéliumból táplálkoznak. Nem politikai vagy strukturális forradalmat hirdetnek, hanem a szív és a lélek forradalmát, ami sokkal radikálisabb.

A fiatalokban szerintem ugyanaz az energia és lelkesedés van meg ma is, mint régen. Talán bennünk van kevesebb, a hibát akkor viszont önmagunkban kell korrigálnunk. Nekünk kell nagylelkűbbnek lennünk, és a fiatalok majd követnek, sőt, meg is előznek minket.

II. János Pál pápa mondta azt, hogy a világnak ma tanúkra, tanúságtevőkre van szüksége. A hitelesség kérdése időszerűbb, mint valaha.

Általános tapasztalat, hogy a szekularizált világban nem mindig könnyű hitelesen megélni a keresztény értékeket. Szerinted hogyan lehet ma férfiként megfelelni annak az eszménynek, amit a kereszténység hordoz?

A nemi szerepekről folytatott vita ma különösen aktuális. A válság hatására a lehetőségek beszűkülni látszanak. Hajlamosak vagyunk lassanként elfogadni, hogy nincs más esélyünk, mint hogy csak a saját életünk nehézségeivel foglalkozzunk.

A férfiaktól azt várják, hogy mindig legyenek a helyzet magaslatán, mindig oldják meg a problémákat. Ennek a szerepnek azonban egyre nehezebb megfelelni, mert egyre törékenyebbek és gyengébbek vagyunk.

Elgondolkodtató, hogy a templomokban az imádságokon több nő vesz részt, a segítő tevékenységekben, munkakörökben több nő dolgozik, mint férfi. Egyszer egy barátomnak, aki a római közösségben kisebb csoportokat, úgynevezett evangéliumi iskolákat vezet, feltettem ezt a kérdést. Ő azt válaszolta, hogy ennek az oka a férfiakban meglévő hamis vélekedés, mely szerint az imádság és a lelki dolgok nőknek valók, mert nem igényelnek igazi erőt. Rögtön hozzá is tette azonban, hogy tévednek, mert az igazi erő éppen ebben van. Erő kell ahhoz, hogy az ember bevallja a gyengeségét, és az Úrhoz forduljon segítségért. Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős – mondja Pál apostol. Azt hiszem, az igazi erő a nagylelkűségben és a gyengédségben mutatkozik meg. Az igazi férfi gyengéd a gyengékkel és erős az erősekkel. Ma sajnos sokszor fordítva van: keményen viselkedünk a gyengékkel, és meghajlunk az erősekkel szemben.

A férfi hivatása alapvetően az, hogy apa, hogy „atyai” legyen. Ez nemcsak a vér szerinti gyermekeire vonatkozik. II. János Pál pápa fogalmazta meg azt, hogy ez a társadalom az árvák társadalma, ahonnan hiányoznak az apa-figurák. Az ő népszerűsége is elsősorban annak volt köszönhető, hogy megvalósította a 20. századi pápák nagy álmát: a népek atyjává tudott válni. Ha valahová ellátogatott, legyen az akár egy nem keresztény ország, ott úgy érezték, hogy megjelent egy apa. Példát adott nekünk arra, hogy mit jelent keresztény férfinak lenni. De ugyanezt láttuk Ferenc pápa megválasztásakor: az első Úrangyala imádságra a Szent Péter tér úgy megtelt, mint utoljára talán csak II. János Pál temetésekor. Az emberek apára és anyára szomjaznak, és ezt nem kell szégyellni. Sőt!

Egy férfi számára feszültséget okozhat, hogy a világi, nem hívő környezet és a keresztény közösség számára fontos értékeknek, elvárásoknak egyaránt megfeleljen. A te életedben voltak ilyen mozzanatok?

Nem feltétlenül van nagy különbség az elvárások között, mindenesetre az én életemben ez szerencsére nem okozott feszültséget. A keresztény-nem keresztény közeg „dichotómia” meghaladottá vált, ha egyáltalán valaha időszerű volt. Jézus azt kéri, hogy evezzünk a mélyre.

A nőkkel kapcsolatban folyik a polémia: családanya és háziasszony legyen, vagy karriert építsen. Érdekes, hogy a férfiak kapcsán ezt sosem vetik fel, pedig lehetne róla beszélni. A nőnek szerintem elsősorban az a feladata, hogy anya legyen, de nem csak vér szerinti értelemben. Hiszen egy nő akkor is lehet anyai, ha egyetlen vér szerinti gyermeke sincsen. Felelős másokért, akikkel találkozik, akiket megismer és a barátai lesznek, a nála fiatalabbakért, de olyannal szemben is lehet anyai, aki idősebb nála. A férfinál az apai, a nőnél az anyai minőség a fontos, de ez a kifejezés nem csak szociológiai vagy genetikai értelemben használható.

Manapság az is nagy dolog, ha valaki apaként egy szép családban tud élni. Sok a csonka család. Ez azonban nemcsak Magyarország és Európa problémája. Mozambikban évekkel ezelőtt önkéntesként dolgoztam a Szent Egyed közösség DREAM programjában. Maputónak abban a nyomornegyedében a családok csak nőkből és gyermekekből álltak. A férfiak a közeli Dél-Afrikában kerestek munkát, a legtöbbjük azonban nem tért vissza. Talán új családot alapítottak, az asszonyok meg ottmaradtak egyedül. Charles Péguy, a múlt század első felében élt francia katolikus író-filozófus mondta: a 20. században a hősök a keresztény apák lesznek. Van benne igazság, hiszen a család ma tényleg olyan támadásoknak van kitéve, hogy szinte heroikus küzdelemnek tűnhet a széteséstől való megóvása.

A férfiak és a nők számára is egyre aggasztóbb a munkahelynek az az elvárása, hogy mindig elérhetőek legyenek, rendszeresen estig dolgozzanak, helyezzék a munkát minden más elé. Ez a tendencia sem a családok egysége felé mutat. Van kiút ebből a helyzetből?

Ez valóban aggasztó. Egyre többet kell dolgozni, sokszor egyre kevesebb pénzért. Ez a hozzáállás megtalálja a maga ideológiáját, amit versenyképességnek hívnak. Az ember természetéhez tartozik az egészséges verseny, de legalább annyira lételeme az együttérzés és a szolidaritás is.

A versenyképesség ideológiája vesztesekre és győztesekre osztja a világot. Ennek érdekében egyre többet várnak el az embertől, ami végső soron a munka méltóságát veszi el. Nem a gyengék rovására kell fokozni a versenyképességet, és főleg nem szabad abszolutizálni. A leggyengébbek között pedig ott vannak a saját gyermekeink is. Ha nem tudunk elég időt tölteni velük, annak az eredménye a széthulló család, a széthulló társadalom, végső soron pedig éppen a versenyképesség csökkenése.

A döntéshozók általában tisztában vannak ezzel a gondolatmenettel, mégis nagy rajtuk a nyomás. A materializmus diktatúráját éljük. Jung szerint a korszellemnek nem mondhatunk ellent, mert visszaüt ránk. Eretnekként közösíti ki azt az embert, aki mégis megteszi. Nagyon nehéz kimaradni belőle, ha látom, hogy mindenki bent marad este 10-ig a munkahelyen. Itt jut szerephez a „lelki forradalom” – Gandhi is használta ezt a kifejezést –, de ez az, amit egyedül nem lehet megtenni. Ehhez van szükség a közösségre, hogy meg tudjuk beszélni a problémákat, tanácsot tudjunk adni egymásnak akár a munkahelyválasztásban is, és bátorítsuk egymást bizonyos lépések megtételére. Ha egyedül vagyok, nem biztos, hogy jól döntök.