Kiss Roland: Átalakuló férfiszerep:

A hagyományos férfi és női szerepek megingása, akár felcserélődése komoly veszélyeket rejteget, sok bizonytalanság és feszültség forrása. A rohamos tempójú átalakulás azonban lehetőségeket is tartogat: mélyebb önismeret és belátás birtokában felülemelkedhetünk eddigi szerepeinken, és közelebb kerülhetünk a tiszta Én-Te viszonyhoz.

i„Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog”. Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” Biztosan mindenki számára ismerősek ezek a sorok az Ószövetség legelejéről, a Teremtés könyvéből. Alig pár sorral később azonban ez áll a Bibliában: „Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett.” Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.”

Jól látszik, hogy maga a Biblia is kétféleképpen meséli el az emberiség megteremtését: az egyik változat szerint a férfit és a nőt egyszerre, teljesen egyenjogú teremtményként hívta életre az Úr, a második teremtéstörténet azonban a férfiből „kivett” asszonyról értekezik. Hogy melyik áll közelebb az igazsághoz, a fenti sorokból biztosan nem derül ki. E bibliai kettőség azonban jól rávilágít arra, hogy a férfi és a nő kapcsolata, viszonya, szerepének értelmezése körül már az ősidőkben is voltak némi zavarok.

Másik pillanatkép, sok évezreddel későbbről: Steven Spielberg legújabb, Lincoln című filmjében az afro-amerikaiak rabszolgaságának megszüntetését éppen elhatározó Kongresszusban a honatyák – mint abszurdumot – hangosan kinevetik azt a felvetést, hogy a nőknek szavazati joguk lehetne.

Amikor tehát a férfi és a nő szerepét vesszük górcső alá, ne feledjük: a teljes egyenlőség és egyenjogúság, a tökéletes emancipáció bizony csak a 20. században bontakozott ki, és haladó európai államokban sem volt magától értetődő a nők részvétele a közügyekben egészen a múlt század közepéig. Az azóta eltelt néhány évtized pedig az emberi tudattalan mélyén rejtőző erők, ösztönök, ősszerepek és archetípusok számára annyi, mint nekünk néhány másodperc. Naivitás lenne a férfi és a női szerepek eltűnéséről, felszívódásáról, akár felcserélődéséről úgy beszélni, mint egy már befejezett, lezajlott folyamatról. A párkapcsolatokban, a családok működésében általánossá váló zavar és bizonytalanság éppen abból ered, hogy évezredes modelleket kellene döbbenetesen rövid idő alatt felülírni. A felszínen ez persze lehetséges: rögzíteni lehet alapelveket magasztos jogi dokumentumokban, át lehet alakítani a közéletet – olykor kissé erőltetett kvótákat híván segítségül –, meg lehet újítani mindennapos viselkedésünket. De ennél sokkal több időt és komoly önismeretet, belső munkát igényel az, hogy a mélyben is végbemenjenek az új modellben való létezést, boldog életet lehetővé tevő átalakulások.

Ez pedig különösen nehéz akkor, ha az erre irányuló komoly szándék is hiányzik. Márpedig bevallottan vagy bevallatlanul a férfiak széles köre nem szívesen int búcsút az „erősebbik nem”-hez tartozás érzésének. A helyzeten pedig nem sokat segítenek azok a megszállott posztmodernek sem, akik a férfi és a nő közötti minden különbség eltűnését vizionálják vagy erőszakolják. Ami nyilvánvaló túlkapás, és éppen oda vezet, hogy az ilyen túlzásokra való hivatkozással a valóban előremutató és helyes mértékű változások elől is el lehessen zárkózni.

Márpedig az átalakulás elől – úgy tűnik – nem lehet kitérni: ma már nem csak az mindennapos és megszokott, hogy nők irányítanak sok tucat, vagy akár sok ezer fős szervezeteket, vállalatokat, de az sem ritka jelenség, hogy a családban bizony a feleség munkájának köszönhetően kerül kenyér az asztalra. Az átalakulást fokozatosan a szabályok is lekövetik: már Magyarországon is van arra lehetőség, hogy a férj maradjon otthon a gyermekekkel, miközben a feleség keményen dolgozik. Apa és anya szerepek immár tökéletesen felcserélhetők.

Ám ilyen körülmények között mi teszi férfivá a férfit? – vetődik fel a kérdés egyre többekben. Nos, általános érvényű válasz biztosan nem adható e dilemmára. A korjelenségeket figyelve éppen az szembetűnő, hogy sokan sokféleképpen keresik a megfelelő férfiszerepet munkahelyükön, baráti közösségekben, családban, ám a hiteles, megalapozott önazonossághoz csak számtalan próbálkozáson és kudarcon keresztül vezethet el az út. Módszerek ugyanis akadnak bőven, de mindegyikük komoly veszélyeket rejt. Az egyik alapvető irány a családfenntartó szerep megőrzése: valószínűleg sok nő is egyetértene azzal a kijelentéssel, hogy mégiscsak a férfi feladata a megélhetés – vagy legalább a jövedelem oroszlánrészének – előteremtése. Igen ám, de hogyan alakul az adott kapcsolat egyensúlya, ha mégis a feleség pályafutása teljesedik ki? Vagy ha a férj elveszíti munkáját, a család egyetlen megélhetési forrását? Egy ilyen, amúgy is feszült légkörben mi ad erőt a manapság bizony gyakori sikertelenségek, több hónapos munkanélküliség közepette? És ha mindez nem is következik be, hány párkapcsolatban éleződhet ki a feszültség a „keményen dolgozó”, ennek megfelelő elismerést váró férj és az „ugyan már, erre én is bármikor képes lennék”-habitusú feleség között? Vannak más egérutak is: hatalmas izomzat, latin szakkifejezésekkel teletűzdelt tudományos monológok, tettetett lazaság vagy magabiztosság.

Persze egyáltalán nem baj, ha – főleg egy párkapcsolat elején – mindkét fél igyekszik jó oldaláról mutatni magát. Ha ápoljuk magunkat, tehetségünket, szellemünket. A baj csak az, amikor mindezek eredményeként nem vagyunk önmagunk. Már csak azért sem, mert nem is tudjuk, kik vagyunk.

Ahogy az élet számos más területén, úgy a párkapcsolatokban, családokban is csökken a jól bejáratott szerepek jelentősége. Ami csak egy igen szélsőséges felfogás szerint jelenti azt, hogy mindenféle szerep, korlát, határ és különbség teljesen el is tűnik. Ha a túlzásokat és a zsigeri ellenállást is sikerül elkerülnünk, esélyünk nyílik egy kivételes lehetőség megpillantására: arra, hogy a maszkok mögötti, valódi emberi vonásaink alapján alakítsuk életünket. Úgy, hogy a Te és az én sokkal fontosabb, mint a férfi és a nő; hogy nem az évezredes, mára esetleg működésképtelenné vált szerepek irányítanak minket, hanem a kölcsönös belátás és megértés.

Mindez persze sokkal több odafigyelést igényel, mint az ösztönös, tudattalan cselekvés: önmagunk megismerését, elemzését, felülmúlását, és folyamatos törekvést arra, hogy valóban megértsük, és ne csak saját szemüvegünkön keresztül méregessük a másikat.

Nem, ez valóban nem könnyű út. Különösen úgy nem, hogy sokan hisszük: régóta haladunk már előre egy mélyebb önismeret, élettapasztalat, belátás felé. Aztán előbbutóbb kapunk néhány pofont az élettől, és kénytelenek vagyunk belátni: bizony még mindig az első métereken toporgunk.

Más irány, más választásunk azonban nemigen akad. Érdemes belegondolnunk: mennyire vagyunk boldogok ebben a szép új világban? – ezúttal nem feltétlenül ironikusan használva e kifejezést. Mit üzen rólunk az, hogy minden második házasság válással végződik? És ezek ugyebár azon párkapcsolatok, ahol a felek már elhatározták magukat a közös életre… És hány, még együtt lévő családban mindennaposak a súrlódások, veszekedések? Vagy akár szélesebb horizonton: mennyire vagyunk elégedettek az életünk egészével, munkahelyestül, életvitelestül, mindenestül?

És ha e kérdésekre jó esetben is felemás válaszokat adunk, nem érdemes-e szembesítenünk magunkat néhány alapvető ténnyel? Azzal, hogy immár évtizedek óta szabadon, szerelemből választjuk meg életünk társát. Éppen ugyanígy teszünk életünk hivatásával, munkánkkal, szakmánkkal. És a választás szabadsága nem kíséri-e végig immár egész életünket: hol élünk, mit eszünk, hová járunk szabadidőnkben? Minden a mi döntésünkön múlik.

Ha tehát ilyen körülmények között mégis rosszul érezzük magunkat, és sokszor talán nosztalgiával gondolunk mai életünkhöz képest röghöz kötött, a szabad szerelmet bizony sokszor elgyászoló nagy- és ükszülőinkre, érdemes-e vajon továbbra is kívül keresni a bajok okát? Nem kellene-e immár minden területen befelé nézni és ott nekilátni az átalakulásnak? Hiszen, ahogy Jung írja: „Aki kifelé néz, álmodik. Aki befelé pillant, felébred.”