Dormán Júlia: Mondd meg helyettem

Döntéseinknek számos olyan aspektusa van, amelyet kapcsolataink befolyásolnak. Nem is gondolnánk, milyen kulcsfontosságú szerepet játszanak társaink abban, hogyan hozzuk meg a legfontosabb döntéseinket, hogyan vállalunk felelősséget életünkért. Más helyett dönteni, a másik akaratát letörni, vagy várni a megoldást a másiktól: mindennapi helyzeteink. Hová lett a szabadságunk?

Döntés és várakozás

Az embernek élete folyamán sorozatos döntések határozzák meg a sorsát, ahogy felnő, egyre nagyobb felelősséggel vesz részt ezekben a választásokban. Tulajdonképpen döntések, elhatározások tartják meg az embert pszichésen, és ezek nagyban hozzájárulnak önmeghatározásához is. Aki maga hozza meg saját sorsa felől a döntéseket, az hatékonynak, energikusnak, életerővel telinek érzi magát. Ez a hívő ember esetében is így van, aki egy felsőbb akarat rendelkezését keresi: nem mindegy, hogy valaki aktívan rendeli alá magát ennek a hatalomnak, és együttműködik vele, vagy passzívan elfogadja, hogy beteljesedjen rajta a sorsa, keresztény kifejezéssel Isten akarata. Aki nem dönt, vár. Aki vár, nem él, a háttérből figyel, szemléli, hogyan történnek vele a dolgok, lassan elfelejtkezik arról, hogy a történetben ő maga is szereplő. Sok emberrel találkozom, aki várakozik. Vár arra, hogy rendbejöjjön párkapcsolata, visszajöjjön a felesége, békét hagyjon neki az anyósa, vagy derüljön ki a hivatása, találja meg élete párját stb. Nem gondolom, hogy nem kell a dolgok beteljesedésére várni, de nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Benkő Antal és Szentmártoni Mihály jezsuita szerzetesek és pszichológusok magát Isten akaratát is úgy írták le, mint ami nem kívülről érkezik és kiszámíthatatlan, hanem amit mi találunk meg belső lehetőségeinken keresztül.

Aki nem dönt, vár. Aki vár, nem él, a háttérből figyel, szemléli, hogyan történnek vele a dolgok, lassan elfelejtkezik arról, hogy a történetben ő maga is szereplő.

Honnan a passzivitás?

Több emberrel beszéltem, akik belső feszültséggel és ambivalens érzésekkel küzdenek, és nem tudják, ez honnan származik. Ha megkérdezem tőlük, mit szeretnének elérni, mit is várnak az élettől, mások szavait veszik elő, mások róluk alkotott elképzeléseit hangoztatják, esetleg kifejezik egy olyan személyhez való ragaszkodásukat, akitől ezek a vélemények származnak. Láthatjuk, hogy az emberek különbözőképpen alakítják a sorsukat: vannak, akik hagyják hozzátartozóiknak, szeretteiknek, feletteseiknek, hogy ők döntsenek felettük, és vannak, akik örömmel döntenek, „uralkodnak” mások felett. A döntéseknek mindig van kapcsolati vetülete is, így ha egy kapcsolatban mindig csak az egyik személy dönt a másik sorsáról, ez utóbbi élete szürkévé, monotonná válik, egy idő után azt érezheti, pusztán „történnek vele” az események, melyekben mindig helyt kell állni.