Michel Rondet SJ: Akar-e tőlem valamit Isten?

Van-e Istennek valamennyiünk számára személyre szabott, külön akarata? E kérdés zavarba ejt. Néha-néha nagyon szeretnénk Isten személyre szabott akaratára hivatkozni, mondván, ez a hivatás. Mennyi bátorítást és erőt adna ez a kétség és nehézség óráiban! Mennyire jó volna tudni, hogy életünk beleilleszkedik Isten örök tervébe, melyben minden részlet, a boldog és boldogtalan pillanatok egyaránt megtalálják helyüket és értelmüket!

u

Ugyanakkor valami tiltakozik is bennünk. Lehetséges volna talán, hogy Isten egy kész program végrehajtását várja tőlünk, amit tőlünk függetlenül rögzített, és amelynek biztonságos felismeréséhez még az eszközöket sem adja meg? Hiszen ha Isten akaratáról beszélnénk – és komolyan vennénk a szavak értelmét –, micsoda súllyal nehezedne szabadságunkra ez az isteni akarat! Micsoda szorongással, félelemmel járna minden olyan helyzet, ahol döntenünk kell! Minden hiba, minden késlekedés drámai lenne. Ha nem jól ismernénk fel Isten tervét, ha talán akaratlanul is az Ő elképzelését figyelmen kívül hagyva terveznénk életünket, akkor mindent elvesztenénk, mindent elrontanánk.
Ráadásul ez igen könnyen előfordulhatna, mert Isten útjai nem a mi útjaink, és mindennap tapasztaljuk, mennyire nehéz és kockázatos dolog azt keresni, amit Isten akaratának nevezünk. De ez az elképzelés, mely szerint Isten olyan utak kereszteződésébe állított bennünket, ahol a többféle irány közül egyetlenegy a helyes, ennek felismeréséhez azonban nem adja meg az eszközöket, torz istenképet fejez ki, amely semmiképpen sem felel meg a „Szövetség Istenének”, aki azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.

És mégis: jól tudjuk, hogy Isten a nevünkön szólít bennünket, és a Vele való találkozásunk olyan úton történik, amely egyedül a mienk. Ábrahámtól Péterig az Üdvösségtörténetben rengeteg példát találunk rá, hogy Isten új életre hív embereket, egy egészen pontosan meghatározott küldetésre, melynek jelképe gyakran a nevük megváltozása. Mostantól fogva Ábrahámnak, Péternek, Izraelnek fognak nevezni! Mózes, Jeremiás vagy Pál küldetése szemlátomást megfelel Isten rájuk vonatkozó személyes szándékának, olyannyira, hogy életük egészen különlegessé válik, és kifejezetten magányossá válnak. Különleges sorsok ezek? Vagy arra mutatnak példát, hogy milyen életre vagyunk valamennyien meghívva?

Rossz a kérdés

Van-e pap, van-e nevelő, aki életük irányát kereső fiatalokat segítve ne találkozott volna olyan fiúval vagy lánnyal, aki reménykedve és egyúttal szorongva kereste fel, mondván: „Döntést kell hoznom! Szeretném megtenni Isten akaratát, és nem akarok tévedni, mert ez nagyon súlyos dolog volna, de nem tudom, hogy mit vár tőlem Isten, kérem hát, adja meg nekem mindazt, ami kell, hogy egészen biztosan tudhassam Isten akaratát.”

Az így feltett kérdésre lehetetlen válaszolni. Aki mégis megpróbálná, az legalábbis elbizakodottságról tenne tanúságot. Ki az, aki ennyire biztosan felismeri az isteni akaratot?! A megkülönböztető megfontolás, melynek jelentőségéről még beszélünk majd, nem adja kezünkbe Istennek ránk vonatkoztató tervét, hanem képessé tesz bennünket arra, hogy vágyaink és kívánságaink között felismerhessük azokat, amelyek Krisztus lelkére utalnak. Ez pedig két különböző dolog.

Az egyetlen válasz, amit adhatunk az előbb említett fiú vagy leány kérdésére, az a következő: Isten akarata nem az, hogy inkább ezt vagy inkább azt válaszd, hanem az, hogy jól használd, amit választasz, hogy önmagadat válaszd, hogy őszintén, az önzéstől és a félelemtől megszabadulva keresd életed megvalósításának leginkább termékeny, legboldogabb módját. Figyelembe véve, hogy ki vagy, múltadat, élettörténetedet, fontos találkozásaidat, azt, amire szerinted szüksége van az Egyháznak és a világnak: milyen személyes választ tudsz adni arra, ahogyan az Evangélium megszólít téged? Isten nem azt várja, hogy ezt vagy azt a számodra öröktől fogva kigondolt utat válaszd, hanem hogy leleményesen találd meg válaszodat az Ő jelenlétére és hívására.

Tehát már nem arról van szó, hogy fel kellene fedezni vagy meg kellene valósítani egy előre meghatározott programot, hanem arról, hogy megszülethessen egy hűséges elkötelezettség. A tapasztalat szerint ez elég gyökeres szemléletváltozást jelent, amelyhez gyakran időre van szükség.