Uzsalyné Pécsi Rita: Életre-való

„Minden emberben van egy Isten alakú űr, amelyet csak Ő tölthet be.”(Pascal)

A serdülőkori zavarodottságtól a személyes istenkapcsolatig tartó utat a fiataloknak egyedül kell megtenniük; a szülők, a nevelők persze támaszként, példaként segíthetnek ebben.

kKamaszkorban fontossá válnak a spirituális témák. A felfedezés útját nagyban segíthetik a művészetek, a közösségi beszélgetések, a jó (de nem túl direkt) olvasmányok, filmek.

Nem meglepő azonban, ha a fiatalok eltávolodnak a családi hitéleti formáktól (főleg, ha azokat üresnek látják). Szeretnének személyesen is szembesülni azzal az Istennel, akiről ugyan hallott már jót is, rosszat is, talán tételes ismereteik is vannak, de ez még mind mások tudománya, élete, vélekedése volt. Ezért kérdeznek, faggatnak, kételkednek, filozofálnak. Lehet, hogy ha a hitélet képviselőit eközben negatívnak látják, szélsőségesen kritizálják is azokat, de a pozitív megnyilvánulásokra ugyanilyen nyitottak.

Személyes hit

A személyes Istenkép kirajzolódását élményekkel, tapasztalatokkal segíthetjük. Fontos, hogy a vallásgyakorlat „aktuális” eseményei (áldozás, gyónás, szentmise) is ilyen irányúak és ne elvárások, vagy kötelességteljesítés-ízűek legyenek a kamaszok számára. Egyébként könnyen előfordulhat, hogy ezzel le is zárja ezirányú aktivitását, „kibérmálkozik”.

A serdülőkor végére alakul ki az egyén sajátos viszonya Teremtőjével, mindennapjainak Gondviselőjével. Ha azonban az addigi ilyen irányú tapasztalatai pusztán elméleti ismeretek voltak, akkor ennek megfelelően viszonylag jelentéktelen súlyú és „elméleti” lesz ez a kapcsolat is! Nem az ismeret számít! Lehet, hogy pl. annak ellenére, hogy évtizedes hittanos múltja volt valakinek, ez mindössze mellékes háttértudás marad, vagy még az sem. De az is lehet, hogy mindent átfogó motiváció, esetleg további lázas keresés, jó esetben egészen bensőséges szövetség alakul ki a tanulmányok során.

J. Kentenich, a schönstatti lelkiség alapító atyja sokféleképpen foglalkozott a serdülők hitre nevelésével. Szemléletmódjában a fiatalok életrevaló hitének nevelése azt jelenti, hogy eljuttatjuk őket ahhoz a keresztény Istentapasztalathoz, amelyen keresztül fölfogják, hogy Isten keresi őket, a szívükben és életük eseményein keresztül beszél hozzájuk, már születésük előtt ismerte őket. Ha a fiatalok megértik ezt a bizonyosságot, válaszolhatnak Isten hívására, kérdezhet Tőle, panaszkodhat Neki, örömét-bánatát Hozzá viheti. Az ettől kezdve fennálló együttműködést értjük személyes hit alatt.

Döntés és szabadság

A többi fejlődési területhez – énkép, nemi identitás, közösségbe való beilleszkedés, baráti kapcsolatok, párválasztás stb. – hasonlóan itt is személyes döntésekről van már szó. Nem véletlen, hogy a különböző szekták legfőbb célcsoportja is ez a korosztály! A serdülés második és harmadik szakaszában a személyiség nyitott erre a tapasztalatra. Ezen a területen is rendkívül veszélyes a bólogató szófogadás, a konfliktusokkal járó személyes döntés elmaradása. Még az azonosulás útján megszerzett értékek mellett is szabad, egyéni állásfoglalással kell újra döntenie!

A felnőtt ember energiatartaléka éppen ez a belső szabadsága lesz. Ezért általános tanácsként elmondható, hogy mi, szülők, ilyenkor húzódjunk kicsit a háttérbe, és onnan csodáljuk meg a küszöbön álló autonóm erkölcsű személyiség megszületését! Nagy öröm lesz!

A kamaszkor végén a jó melletti elköteleződés már nem a szokásokon, a szabályokon múlik, hiszen tarthatatlanná válik a gyerekes engedelmesség. Az életkornak megfelelő „tiltott gyümölcsök” kísértései sem a „nem szabad, mert megtiltották” módon jelentkeznek, hanem már „magával a kígyóval állnak szemben”, aki mindig fel fogja kínálni, ami után vágyakozik, legyen az pénz, hatalom, szex vagy hírnév. A fiataloknak kell dönteniük, mire mondanak igent vagy nemet. Ez minden alkalommal komoly belső harccal jár, és a döntés árát is mindannyiszor meg kell fizetni.

Bizonyos egyéni mintázatú kapcsolat alakul tehát ki Isten és az ifjú között. Ebben új fényt fog kapni énjének eredeti, egyedi küldetése is. Személyes hívássá válik: „Egyetlen vagy, eredeti, milliók közül Téged választalak!” – és ez minden területre, házasságra, vagy egyházi hivatásra, gyakorlati és elméleti munkára egyaránt vonatkozik. A pályaválasztás enélkül csupán egy szerepbe való beállás lesz, ami nem ad elegendő erőt és kitartást a mélypontok idején. Az egész serdülőkor igazán arra a kérdésre keres választ, hogy KI vagyok én, és nem csupán arra, hogy MI vagyok.

Mi lehet ebben a folyamatban még a szülők, nevelők szerepe? Egyszerű és egyszersmind soha véget nem érő feladat. Az élet szolgálata. Az ő új, önálló életéé. Ahogy Böjte Csaba ferences megfogalmazta: „Ha Istentől beleírt álmát, vágyát segíted megszületni okos szóval, társa lehetsz, barátja, így belőled is fakad a virág, a gyümölcs. Gyümölcsét megosztja veled, és te is boldog leszel, mert gyümölcsöd az, hogy ő gyümölcsöt terem.”

Példaképek

Amint a fiatalok leválnak a szülőkről, szilárd tartású, szerető, megértő embert keresnek helyettük. Mindazok az antennák, amelyeket a szülők hangoltak be, finomítottak, azok a láthatatlan kis „csápok”, amelyekkel hozzájuk kapaszkodtak, lassan(?) leválnak róluk, és áthelyeződnek a választott tekintélyszemélyekre, hogy majd ezekről is továbblépve megtalálják Istenüket, akinél lehorgonyozhatnak végül. Ehhez azonban olyan mintaadó személyiségekre van szükség, akikbe a támaszt és iránymutatást kereső lélek bele tud kapaszkodni. Ebből formálja majd meg a saját személyes eszményképét is. T. Beller pszichológus-lelkész, Kentenich atya tanítványa, a magyar Schönstatt mozgalom alapítója és első vezetője egy beszélgetés során találó mai hasonlattal bátorította erre a serdülőket:

„Válasszunk példaképet! Egy olyan személyiséget, akit mindenkinél jobban csodálunk. És próbáljuk meg őt utánozni a kapcsolatainkban. Mit tenne most ő a helyemben? Ilyenkor úgy járunk el, mint az a számítógép-használó, aki az új gépére úgy viszi fel a programokat, hogy egy már belőtt, működő gépről kábellel átmásol mindent. Sok fáradságot és időt megtakaríthat ezzel.”

Meddig tart ez a folyamat?

Erre egy történet segítségével adhatunk választ:

„Egy csapat nő a Bibliát tanulmányozta együtt. Mikor elérkeztek Malakiás könyvéhez,a harmadik fejezetben találkoztak egy verssel, amely ezt mondja: »leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt«.

Ez a vers teljesen lenyűgözte az asszonyokat és azon gondolkodtak, hogy vajon mit fejez ki ez az állítás Isten természetéről. Az egyik nő felajánlotta, hogy utána néz, hogyan tisztítják az ezüstöt, és majd a legközelebbi alkalmon megosztja a többiekkel.

Azon a héten ez a hölgy felhívott egy ötvöst, és megbeszélte vele, hogy elmegy megnézni munka közben. Nem említettte neki. hogy milyen célból akarja megnézni, azon túl, hogy egyszerűen kíváncsi a tisztítási folyamatra.

Miközben az ötvöst nézte, a férfi megfogott egy darab ezüstrudacskát, tűz fölé emelte, és hagyta, hogy felmelegedjen. Közben magyarázta, hogy ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, ott, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle.

A nő elgondolkodott a képen, amint Isten egy ilyen forró helyen tart bennünket, aztán felelevenítette az igeverset: »leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt«.

Megkérdezte hát a férfit, hogy igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes ideje alatt. A férfi igennel válaszolt, és elmagyarázta, hogy nemcsak, hogy ott kell ülnie, és tartania kell az ezüstöt, de a szemét is rajta kell tartania, egész idő alatt. Mert ha az ezüst a kelleténél akár csak egy perccel is tovább marad a lángok között, megsemmisül.

A nő egy rövid ideig csöndes volt. Majd megkérdezte: »Honnan tudja, hogy mikor teljesen tiszta az ezüst?« Az ötvös mosolyogva így válaszolt: »Ó, az nagyon egyszerű – amikor látom magamat benne.«”*
Eddig tart. Ameddig Isten arca meg nem születik bennünk.

Ajánlott irodalom:
Neil Hopkins: Az ötvös tüze
Hivatkozás:
Uzsalyné Pécsi Rita: A nevelés az élet szolgálata 3. és 4. kötet. Pécs, 2011., 2012., Kulcs a Muzsikához Kiadó.