Előző cikk Következő cikk

Hekler Melinda: A SZÍNHÁZ MINT MISSZIÓ

Igent mondott Eszenyi Enikő felkérésére, így jó pár évre előre le van foglalva az összes hétvégéje, hogy A Pál utcai fiúk főszerepét játssza a Vígszínházban. Már ebből is látható, hogy egy színész nem kis áldozatokat hoz a pályájáért. A Junior Prima-díjas Vecsei H. Miklóst nem aprócska célok mozgatják. Szülei segítőként dolgoznak a szociális szférában, és a maga módján ő is segíteni szeretne. Az a hivatása, hogy adjon az embereknek: a színház egyedülálló eszközeivel akarja jobbá tenni az életüket.

A Színművészeti első három évében kaptál hideget- meleget, elég sokat kritizáltak. Vannak, akik egész életükben hordozzák e „korai sérüléseket”, te azonban könnyen túllendültél rajtuk. Hogy gyógyultak be ilyen hamar a sebeid?

– Az volt a benyomásom, hogy engem nem azért vettek fel, amilyen vagyok, hanem azért, ahogy kinéztem. Hülyén hangzik, de a harmadik rostára úgy jutottam tovább, hogy a második rostán bementem a terembe, és rögtön azt mondták, továbbjutottam, anélkül, hogy egy versbe is belekezdtem volna. Ez nagyon jólesett abban a szituációban, és csak öt évre rá esett le, hogy ez egy előre lejátszott kör volt. Nekem kellett lennem a szépfiúnak ebben az osztályban. Tehát volt felém egy ilyen jellegű elvárás. Aztán az egyetem körül legyeskedő emberek az első három évben előszeretettel mondogatták rólam, hogy „ez csak egy üres szépfiú”. Valójában nagyon-nagyon görcsös voltam. Tényleg adott volt egy jóképű srác, aki rosszul játszott. Mindenki imádott ezen lovagolni, és a tanárok sem segítettek semmit a feldolgozásban. Fontos élmény volt, amikor eljutottam az osztállyal Kanadába, és onnan messziről végre olyan kicsinek tűnt a Vas utca 2/c alatt lévő Színművészeti, amely előtte három évig szinte minden percemet és gondolatomat lefoglalta. Hirtelen az emberek rólam alkotott negatív véleménye is kevésbé tűnt súlyosnak vagy meghatározónak. Az egyetem vége felé elkezdtem Hamvas Bela gondolatait olvasni, és azok is rengeteg mindent feloldottak bennem. Segítettek visszatalálni a hithez is. Tulajdonképpen tavaly a Debrecenben játszott Rómeó-szerep hozta meg számomra először azt az érzést, hogy egészében a helyemen vagyok, és alkalmas arra, amit csinálok. Ezt a szerepet is kicsit a kiállásom miatt kaptam meg, de ez egy idő után eltörpült, mert meg tudtam tölteni élettel, és mögé tudtam tenni az érzéseket. Ezért is nagyon jó, hogy ilyen hamar jött utána a Nemecsek, mert az ennek minden tekintetben az ellentéte.

Nem sokkal vagyunk A Pál utcai fiúk bemutatója után. Az már látszik, hogy az előadás óriási siker, nem lehet rá jegyet kapni. Te bizonyos szempontból nem vagy Nemecsek-alkat, se nyeszlett, se bénácska. Kihívás a javából…

– Amikor Marton Laszlo rendező évekkel ezelőtt azt mondta, hogy milyen jó Nemecsek lennék, én belül, tudat alatt már akkor elkezdtem foglalkozni ezzel a szereppel, és azt gondolom, sikerült előkaparnom magamból azokat a dolgokat, amiken Nemecsek átmegy. A külsőséget nézve a jelmez, egy tartás, a fél oktávval megemelt hang segített a karakter megformálásában, főleg mert nagy színpadról van szó, ahol erre adatott lehetőség. A próbákon szép lassan megteremtődött ez a karakter, kicsit görbén állok, három számmal nagyobb ruhákat viselek, van rajtam egy kis smink, és remélem, hogy összhatásában is működőképes és természetes az én Nemecsek Ernőm.

Korábban nyilatkoztál már arról, hogy mindig nagyon fontos volt számodra a csapat, az összetartozás. Ez a darab a közösség erejéről is szól. Milyen kapcsolatod alakult ki a darabbeli osztálytársakkal a próbák és az előadások során?

– Zseniális az egész csapat. A Boka szerepét játszó Wunderlich Jozseffel olyan komoly és mély barátság szövődött köztünk, amióta játsszuk az előadást, hogy ez az erős kapocs valószínűleg életem végéig megmarad. Óriási élmény az ő barátsága a szerepeink miatt is, mert amikor a színpadon összenézünk, azt érzem, ott tényleg igazi érzelmek vannak jelen, nem kell úgy tennünk, „mintha” nagyon mély szeretetet és tiszteletet éreznénk egymás iránt, mert ez így van az életben is. A Pal utcai fiuknál nagyon komoly ügyet kell képviselnünk, és szerencsére Marton László rendezőnek sikerült ehhez egy jó csapatot verbuválnia. Ez a mű olyan tiszta értékeket közvetít, melyek ma már talán kicsit cikinek is számítanak. Napjainkban nem divat olyan módon egyenesnek lenni, ahogy ezek a gimnazista fiúk azok. 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.