Kemenes Tamás: Foci a gépben

A nemrég magyar nyelven is megjelent Fociológia című könyv egyedülállónak mondható a maga nemében; egyik külföldi méltatója szerint ez „a legintelligensebb mű, amit a futballról valaha írtak”. A magyar könyvkiadásban is kisebb mérföldkőnek számító kötet néhány izgalmas témájáról, a futball kiugró népszerűségének okairól és sajátos fejlődéséről, adatokhozstatisztikákhoz való viszonyáról, valamint a magyar válogatott Eb-n nyújtott szép teljesítményéről Hegedűs Henrik szakújságírót, tv-s szakkommentátort, a kötet fordítóját kérdeztük.

Miért ennyire népszerű a futball?

A futballpálya talán az összes többi sportban használatos játéktérnél közvetlenebbül idézi meg egy valódi, klasszikus csatamező képét. A nagyméretű, fedetlen pálya, az azt borító fű és a játékosok magas száma már eleve ebbe az irányba mutatnak. A megidézett „törzsi ösztönök” azután finomabb szinteken, a futballban használatos (alap)fogalmak és nyelvezet terén is megjelennek; hogy mást ne mondjunk, a foci egyik alapkifejezése, a „területvédekezés” például szintén egy igazán zsigeri ösztönnel, a saját terület (ország, otthon) mindenáron való harcias megvédelmezésével kapcsolódik össze. De az olyan fogalmak sem véletlenül állandósulhattak a futballnyelvben, mint a „párharc”, az „összecsapás”, vagy éppen a védelem „áttörése”. Vagy ott van például a legendás edző, Ottmar Hitzfeld, akinek a beceneve „Tábornok” volt. A futball kiugróan nagy (televíziós nézettség terén még az olimpiákat is felülmúló) népszerűségének egy másik fontos oka a meccseken eső gólok alacsony száma. Vetélytársaitól eltérően a futballban ráadásul csak egyféleképpen lehet pontot (gólt) szerezni, és minden találat értéke megegyező. A kosárlabdában egy-, kétés hárompontos dobások is vannak, és követhetetlenül sok pont esik a mérkőzéseken. Kicsiben ugyanez igaz a rögbire is: túl sok pontot lehet szerezni túl sokféleképpen. Emiatt a rádióhallgatók annak idején könnyen elveszítették az érdeklődésüket – viszont a focimeccseket nem ritkán egyetlen gól döntötte el, az izgatottság, a felfokozott várakozás pedig a készülékek elé szögezte a szurkolókat. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a futball egyáltalán nem korlátozza a labda útját; itt nincs olyasmi, hogy „visszajátszás”, nincs támadóidő, kötött érintésszám, lehet passzolni oldalra, előre, hátra, a földön és a levegőben egyaránt. Ez a vonás egyedülálló a csapatsportok között, és minden bizonnyal az emberben lévő egyik alapvető igényre: a szabadságigényre is pozitívan hat. Az is fontos, hogy a futball belépőszintje nagyon alacsony: szó szerint nem kell hozzá más, mint egy zoknikból gyúrt labda, meg két mackófelső kapunak. Ráadásul szinte akárhol játszható. A kosárlabdázás esetében, hogy az egykori nagy vetélytársnál maradjunk, már messze nem ilyen egyszerű a helyzet. De a foci népszerűségének okai között említhetjük akár a szabályok nagyfokú stabilitását is, melynek köszönhetően még a jelentősen eltérő korosztályokhoz tartozó szurkolók is tökéletesen megérthetik egymást: a legendás ’66-os vb-döntőn lényegében ugyanazt a játékot játszották, mint amit most, a 2016-os Eb-n játszanak – még a bírói tévedések tekintetében is… Legvégül pedig: a futball óriási, ragyogóan felépített showbiznisz is egyúttal. Már csak ebből adódóan is természetes, hogy magához vonzza, beszippantja az embereket.

A Fociológia (eredeti címén: Soccernomics) talán legmeglepőbb állítása szerint a foci nem nagy üzlet… Sőt, az esetek többségében kifejezetten rossz üzletnek mondható – jelentik ki a szerzők, Stefan Szymanski és Simon Kuper. Hogy lehet ez?

A nagy kérdés az, hogy a klubtulajdonos pontosan mit is nevez „sikernek”, vagy „üzletnek”. Egyszerűen az adott pénzügyi évben termelt nyereséget? Vagy a különböző címek elnyerését? A futball világában a sikert alapvetően „trófeákban”: a nemzeti bajnokság megnyerésében, hazai és európai kupák elhódításában mérik. Csakhogy ezekből nagyon kevés van, jóval kevesebb annál, mint amennyi európai topcsapat létezik. Innen nézve tehát a foci „nem éri meg”, hiszen adott esetben egy kiemelkedően jó együttesnek is hosszú éveket kell építkeznie és dolgoznia ahhoz, hogy végül valamilyen komoly megmérettetésen célba érjen. A felvett nézőponttól függ, hogy egy adott futballklubot sikeresnek tartunk-e, vagy sem. Annyira sokféle módon érthető a sikeresség, hogy ebben a tekintetben nem is lehet általánosan érvényes megállapításokat tenni. A pénzügyi értelemben nyereséges működést is magukban foglaló vezetési modelleket egyébként, talán meglepő módon, egyáltalán nem a nagy kluboknál (Manchester United, Real Madrid) –, sokkal inkább a közepeseknél érdemes keresnünk. A nagyok közül az angol Arsenal az egyik kivétel, az ő üzleti modelljüknek nagyon is része a nyereséges működés. A Real Madridnak ezzel szemben kifejezetten az identitásához tartozik, hogy „a pénz nem számít”; ott az egyetlen cél, hogy magukénak tudhassák a világ legjobb játékosait, kerül, amibe kerül.

A Fociológia külön fejezetben foglalkozik a „cukrosbácsikkal”, vagyis azokkal a különös milliárdosokkal, dúsgazdag oligarchákkal, akik egy ideje feltűnően nagy előszeretettel vásárolnak fociklubokat maguknak.

A futballban valójában már a kezdetektől fogva jelen vannak azok a tehetős „mecénások” (mondjuk így), akik a támogatott-megvásárolt klubra szinte soha nem üzleti vállalkozásként vagy befektetésként tekintenek. A focit óriási pénzekkel támogatók talán legismertebb képviselője, Roman Abramovics afféle „játékszer” gyanánt vette meg magának annak idején a Chelsea-t. Ez a nagy angol klub minden áldott évben óriási veszteségeket termel, ami ugyanakkor láthatóan semmiféle fejfájást nem okoz az orosz milliárdosnak, akármekkora hiányt kész örömmel kipótolni. (Más kérdés, hogy a futballklub-tulajdonosként szerzett hatalmas ismertségét, egyéb üzleti ügyeiben valószínűleg nagyon is szépen kamatoztathatja.)

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.