Török Csaba: Keresz ténység és filozófia
Sokan elvont, félelmetes dolognak tartják a filozófiát, aminek nem sok köze van a gyakorlati valósághoz. Josef Pieper szerint ennek az is oka, hogy „a filozófia olyan cselekmény, amely meghaladja a munka világát”: nem a fizikai aktivitás vagy fáradság jellemzi, nem hoz hasznot, nem szolgálja a „közjót”. Akkor hát haszontalan a munkára is fordítható energiákat elfecsérelni valami semmit érő okoskodásra, melynek nincs olyan gyümölcse, ami által jobban élnénk?
Mi is a filozófia?
Mi van javára valóban a közjónak? Ha úgy gondoljuk, hogy profit-orientált szemlélettel nézhetjük az embert, akkor nagyon hamar a madáchi falanszterben fogjuk találni magunkat: itt mindenki szolgálja a „köz javát”, ám senki sem bontakozik ki igazán. Ezért visszafordíthatjuk az érvet: ha az ember nem jut el odáig, hogy kibontakoztassa önmagát, akkor autentikus-e még a létezése? Mi történik a világunkkal, ha nem reflektálunk, kérdezünk és kétkedünk, ha nem indulunk neki újra és újra az előre adott válaszokkal meg nem elégedő gondolkodás kalandjának? És egyáltalán: miféle közjó az, amit olyan emberek munkája valósít meg, akik nem érzik úgy, hogy a létezésük jó lenne? Legyünk őszinték: attól, hogy hasznos dolgokat csinálunk, még nem fogjuk jónak találni az életünket. Az emberi mivolt java nélkül beszélni a társadalmi, állami, politikai rendszer javáról hazug, és szó szerint embertelen dolog. John Henry Newman a lényegre tapintott rá, amikor egyik egyetemi beszédében „gentleman-tudás”-nak nevezete a filozófiát. Szerinte a filozofálás ugyan nem hajt gyakorlati hasznot, azonban mégis a legszabadabb, a legelegánsabb és -függetlenebb tudást adhatja meg. Karl Jaspers hasonló definíciót nyújt: „A filozófia annak az összpontosításnak az elve, amelynek révén az ember – a realitásban való részvétel közben – eljut önmagához. Jóllehet a filozófia egyszerű és pezsdítő eszmék formájában minden embert, minden gyermeket mozgósíthat, tudatos továbbépítése sohasem válik teljessé, mindig új és új vállalkozás keretében úgy kell megközelíteni, mint valami élő dolgot. A filozófia a nagy filozófusok műveiben bontakozott ki, miközben a kisebbekében visszhangra lelt. A filozófia feladat, mellyel míg ember él a földön, valamilyen formában szembe kell néznünk.” Az emberarcú közösség létéhez, az abban kiformálandó „bonum communé-hoz [nem haszonelvűen értett közjóhoz] hozzátartozik […], hogy vannak olyan emberek, akik magukat a szemlélés haszontalan életének szentelik” (J. Pieper).
Filozófus hit
A Szentírás legelső lapjai már azt mutatják, hogy a hit soha nem értelmi vakság, valamiféle intellektuális sötétség, épp ellenkezőleg. Aki hisz, az kérdez, az gyötrődik, küzd az élet és a világ nagy problémáival, s egy válasz felé tör, amely nem csak az ő személyes életét jobbítja meg, de valódi közüggyé is válik, amennyiben a reflexió révén alaposan megfontolt, a kritika eszközein átszűrt, értelmes (és ezért értelmesen kommunikálható) álláspontot forraszt ki, amely hatással lesz a viszonyokra, szavakra, döntésekre, tettekre. A nem „átfilozofált” törvények, normák legfeljebb az úr–rabszolga-viszonyt tudják működtetni, a szabad emberek (vagy Isten) közötti relációk terén inkább rombolnak, semmint építenének (gondoljunk a vallási fundamentalizmusra és fanatizmusra). Az emberi gonoszsággal, vagy a lét mulandóságával szembenéző emberről írja a Zsoltáros: „Szívem csak izzott bensőmben, amíg elmélkedtem, tűz égette lelkem” (39,4 [Vulg]) – vagyis az érzelmi megragadottság, az ösztönös, lángoló reakció gátja, vezérlője, s ha kell, felülírója a megfontolás, az elgondolkodás. Amikor pedig a hívő ember szembenéz az őt övező valósággal, ugyanezt a reflektív utat járja be: „Kezdettől fogva meg voltam győződve, átelmélkedtem és írásba foglaltam: Az Úristennek minden műve jó, ami szükséges, azt bőven és kellő időben megadja” (Sir 39,32–33). Ha valaki csak annyit mond: a világ jó; álláspontja minősülhet naivitásnak, infantilizmusnak. Ahhoz, hogy kijelentése hiteles legyen, előbb alapos végiggondolásra, az álláspont mérlegelésére van szükség. Ezért is írja Szent Ágoston: „Senki sem hisz semmit, hacsak előbb meg nem fontolta, hogy azt hinni kell” (De Praed. Sanct. II, 5). Ebben áll a hiszékenység (credulitas) és a hit (fides) közötti különbség. Hogyan is hihetnék valakinek, hogyan bízhatnám rá teljes valómat valakire, ha mindezt nem értelmes megfontolás alapján teszem? Enélkül a filozófusi pillanat nélkül emberi mivoltunkhoz méltatlan lenne a hit. Az Újszövetségből szintén ez a meggyőződés hangzik fel: „Tudom, kinek hittem, és biztos vagyok benne: elég hatalmas ahhoz, hogy rábízott kincsemet megőrizze addig [ti. az utolsó] a napig” (2Tim 1,12).
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.