Bagyinszki P. Ágoston – Mészáros Lukács: Apóriák,

Természettudomány és keresztény teológia a valóság két különböző megközelítését nyújtja számunkra. Bár viszonyukat az elmúlt évszázadokhoz képest ma kevesebb konfliktus terheli, a két megközelítésmód összebékítése továbbra is nehéz feladat. Egy gondolkodástörténetből vett közel 2500 éves példa azonban arra figyelmeztet minket, hogy a tudomány fejlődése makacsnak látszó logikai zsákutcákból is meglepő kivezető utat nyithat. 

Az „apória” szó ógörög nyelven az út hiányát, az „úttalanságot” jelenti; átvitt értelemben pedig valamely megoldhatatlannak tűnő elméleti problémával kapcsolatos „kiúttalanságra” utal. Az eleai Zénón (kb. i. e. 490–430) számára ilyen kiúttalan problémának tűnt a mozgás megértésével kapcsolatban a hétköznapi-gyakorlati és a filozófiai-elméleti racionalitás összehangolása. Zénón e kétfajta racionalitás párbeszédét nem tartotta keresztülvihetőnek, amit úgy próbált igazolni, hogy konkrét esettanulmányokon keresztül mutatott rá a „hétköznapi hiedelmek” és a „tudományos gondolkodás” között feszülő, feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokra. Mielőtt Zénón legismertebb aporetikus példáját – az Akhilleusz és a teknősbéka versenyéről szólót – részletesebben is szemügyre vesszük, érdemes felhívni a figyelmet a régi feladvány és egy modern probléma párhuzamára. A kortárs természettudományok és a keresztény teológia eltérő racionalitásának konfliktusa tudniillik meglepő módon rárímel Zénon klasszikus apóriájára. Vajon ha az élettelen és az élő, valamint az állati és az emberi létmódok között lényegi határvonal húzódik – vagyis a létezők hierarchiája valóság –, akkor miképpen adhatunk számot az ezeket összekapcsoló, természeti törvényeket követő világfolyamat egységéről, időbeli folytonosságáról, és az ezt kifejező evolúciós elvről? A létezők hierarchiájának eszméje azt a teremtéselbeszélésekben megalapozott és a hétköznapi szemléletünk számára természetes igazságot fejezi ki, hogy a tárgyi és a szellemi létezők, vagy akár egy növény és egy állat között is bizonyos létminőségben jelentkező fokozati különbség van. A világegyetemről alkotott természettudományos képünket átjáró evolúciós elv pedig azt jelenti, hogy minden dolog, ami ma jelen van számunkra, csak időlegesen létezik: a múltnak egy pontján még nem létezett, a jövő egy pontján már nem fog létezni; és akár a dolog kialakulása, akár az eltűnése a világfolyamat szerves részeként tekintendő. Másképp fogalmazva az alapkérdést: vajon mélyebb elemzésben egymáshoz illeszthető-e a létezők hierarchiájának a vallási szemléletünk számára annyira természetes eszméje és a természettudományos racionalitás sokrétűen igazolt evolúciós elve?1 Az eleai Zénónhoz hasonlóan, sok kortársunk az itt főszerepet játszó kétfajta racionalitás modern konfliktusát érzékelve azonnal kész „apóriát” kiáltani, a spekulatív egység kedvéért feladva a hétköznapokban megtapasztalt ontológiai határok bizonyosságát. Kérdés azonban, hogy ez a modern apória idővel nem nyerhet-e ugyanolyan természetes feloldást, mint ahogy az évszázadok során Zénón egykori megoldhatatlannak tűnő problémája a matematikai fizika fejlődésével álproblémának bizonyult.

Akhilleusz és a teknősbéka

Hogyan gondolkodott hát egykor Zénón, az eleai bölcselő? Azt javasolta, hogy képzeletben rendezzünk egy versenyt a leggyorsabb és a leglassabb futóink, mondjuk a híres Akhilleusz és egy közönséges teknősbéka között. Sőt, legyünk nagyvonalúak a várhatóan gyengébben szereplő teknőssel, és adjunk néhány lépésnyi előnyt neki. A hétköznapi racionalitásunk – amelyre az egzisztenciális döntéseinket általában alapozzuk – arról biztosít minket, hogy Akhilleusz néhány elegáns lépéssel utol fogja érni a teknőst, és megnyeri a versenyt. Zénón azonban óvatos gondolkodó, aki számol a „józan ész” tévedésének az eshetőségével, és inkább a pallérozott filozófiai gondolkodásra bízza magát. A filozófiai racionalitás viszont arra figyelmezteti őt, hogy Akhilleusznak végtelen sok útszakaszt kell leküzdenie ahhoz, hogy utolérje a teknőst. Először tudniillik el kell jutnia oda, ahol a teknős jelenleg áll. Ez azonban egy kis időt vesz igénybe, ami alatt a teknős már előrébb jut. Így Akhilleusznak ismét neki kell rugaszkodnia az újabb útszakasznak, amelynek megtétele alatt a teknős újabb apró előnyre tehet szert, stb… A versenyt alkotó mozgási folyamat így matematikailag végtelen sok útszakaszra esik szét, amit Zénón számára elméleti képtelenségnek tűnt véges idő alatt bejárni: vagyis szerinte Akhilleusz valójában akkor sem érheti utol a teknőst, ha a hétköznapokban ezt a saját szemünkkel megtörténni látjuk! A gondolkodó ember – Zénónt követve – hasonló drámát élhetett át, mint amit ma azok a kortársaink élnek meg, akik szerint az evolúciós világfolyamat egysége arra kötelez minket, hogy tagadjunk minden lényegi határvonalat az élettelen és az élő, valamint a prehumán élővilág és az ember létmódja között.2 Talán a létezők hierarchiája és az evolúciós elv között feszülő modern aporetikus probléma megoldásához közelebb jutunk, ha az eleai gondolkodó egykori gondolatmenetét kultúrtörténeti távlatba állítjuk. A vallási és a természettudományos gondolkodás egyaránt kultúránk részét képezi, így az emberi kultúra közvetítésével ezek szervesen kapcsolódnak is egymáshoz. Ebből fakadóan a teológiai racionalitás és a természettudományos racionalitás feszültsége, illetve párbeszéde kultúrtörténeti problémaként jelentkezik. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy e két terület bonyolult interakciós jelenségeit teljességgel csak kultúránk történeti változásainak, fejlődésének horizontján érthetjük meg: a vallástörténet és a tudománytörténet közvetlen hatással van egymásra. A klasszikus aporetikus feladvány kultúrtörténeti távlatba helyezése pedig váratlan érdekességgel szolgál! Mintegy két évezred múltán, a 18. század során, a matematikai fizika fejlődése eljutott arra a belátásra, hogy – bizonyos feltételek teljesülése esetén – végtelen sok útszakasznak vagy időintervallumnak is lehet véges az összege.3 Másképp fogalmazva, bizonyos konvergenciakritériumok teljesülése esetén a Zénón által leírt végtelen számsornak lehet véges eredménye. Így pedig valójában a kétfajta racionalitás között feltételezett zénóni ellentmondás egy pillanat alatt semmivé foszlik. Akhilleusz úgy érheti utol a teknősbékát, hogy közben a világ logikai rendje sem kell csorbát szenvedjen, és a filozófus sem kényszerül rá a széttartó racionalitásformák közötti éles választásra. A megoldás kulcsát pedig egyszerűen két évezred csendes matematikai fejlődése hozta meg, melynek során az ember bölcsebb lett. Számolhatunk-e a kultúrtörténeti változások hasonló jótékony hatásaival a létezők hierarchiájával és az evolúciós elvvel fémjelezhető, ma egymásnak feszülő gondolkodásformák konfliktusában is? A párbeszéd kiemelkedő szaktekintélyei mindenesetre erre az optimizmusra bátorítanak minket.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.