Szentes Anna: A zseni, aki hitt az emberekben

Zajlott körülötte az élet, megkerülhetetlen figurája volt a párizsi művész és műértő köröknek. Mindenkit ismert, és mindenki ismerte őt is. Amedeo Modigliani titka az volt, hogy a saját útját járta. A 20. századi avantgárd festőről a Magyar Nemzeti Galéria kurátorával, Kovács Anna Zsófiával beszélgettünk.

Az olasz Modiglianinak kevés idő jutott, mindössze 36 éves volt, amikor Párizsban meghalt. Mindezek ellenére is teljes életművet hagyott hátra. Minek köszönhető ez?

Rövid alkotói időszaka alatt valóban egységes pályát futott be. Az akkor még gyógyíthatatlan tuberkulózisban szenvedett, tudatában volt annak, hogy nem lesz hosszú életű, ezért nagyon gyorsan, mindent megélve élt. Művészi érlelődése hosszú folyamat volt, de amint rátalált a saját stílusára, nagyon intenzív munkatempót diktált saját magának. Úgy becsüljük, hogy élete utolsó éveiben szinte hetente festett egy új képet. Nagyon gyorsan dolgozott. Szinte kizárólag csak portrékat festett, ezeket egy, vagy legfeljebb két ülésben készítette el.

Leginkább festőként ismerjük. Ő mégis inkább szobrásznak készült. Mégis miért hagyta el a kőfaragás művészetét?

1909 és 1914 között szinte kizárólag szobrászkodott, ez idő alatt közel 35 fejet készített, melyek egymástól merőben eltérő stílusúak. Autodidakta volt, nem esett át komolyabb szobrászképzésen. Inkább ő maga akarta kikísérletezni, hogy mit lehet, és mit nem. Némelyik alkotása éppen ezért hat nyersnek, míg mások igen kifinomultak. Sajnos a betegsége meggátolta a további munkában. A kő faragása kemény fizikai munka, és a kőpor sem tett jót a tüdejének. És amimég igen lényeges volt, a szobrászatból nehezebb volt megélni, mint a festészetből. Ráadásul nagy valószínűséggel egy idő után az is frusztrálta, hogy technikailag sem érezte magát elég felkészültnek. Így végül lemondott a szobrászatról, ezért sem készült el az a templom, amit az emberiségnek akart emelni. Ebben az irracionális tervben az az érdekes és a korszellemmel ellentétes, hogy az embert szakrális módon közelíti meg. Modiglianinál mindig maradt valami szent és sérthetetlen az emberi testben és az arcban. Pedig olyan korban alkotott, amikor a művészek gyakorlatilag tönkreverték az ember képét, legyen szó akár a kubizmusról vagy a futurizmusról. Modigliani még a legnyersebb alkotásain is harmonikusságra törekedett.

Klasszikus művészi képzésben részesült. A saját stílusa mégis inkább annak köszönhető, hogy hagyta, hogy hassanak rá. Mi, vagy inkább kik befolyásolták a művészetét?

Az tény, hogy az itáliai iskolázottságú fiatal művész jól ismerte a művészettörténet nagy alakjait. Sok időt töltött Firenzében, Velencében, rendszeres látogatója volt a Louvre-nak, ahol az itáliai reneszánsz alkotások mellett az ókori egyiptomi daraboknak is nagy figyelmet szentelt. Feltételezhető, hogy Párizsban látott először afrikai maszkokat, ismerte meg az ősi kükladikus kultúrát. A kor művészei közül talán Modigliani rendelkezett a legszerteágazóbb érdeklődéssel. Gyakran járt kiállításokra, érdekelték a korábbi és a távoli művészetek is, ez mind táplálta a szobrászatát. De a kortársait is figyelemmel kísérte, ismerte a művészetüket, bejáratosak voltak egymás műtermébe. Ezzel együtt Modigliani mindvégig megtartotta az egyéniségét. Nem csatlakozott sem a kubistákhoz, sem a dadaistákhoz, sem a futuristákhoz. Mindvégig a saját útját járta.

Mennyire nevezhetjük őt ezért kívülállónak? Egyáltalán ez a saját út miből fakadt? A személyiségéből? Vagy a felismerésből, hogy akkor tud valami kiugrót alkotni, ha nem utánoz senkit?

 Modigliani a párizsi művészi társaság oszlopos tagja volt, kiterjedt kapcsolati hálóval, ismeretségekkel. De való igaz, hogy mindezek ellenére a sajátja volt a kívülállás is. A művészettörténetnek szinte minden korban megvan a maga nagy különce, aki ugyan benne van a művészet vérkeringésében, mégiscsak kilóg. Aki olyan egyedi dolgot csinál, amit nehéz folytatni. Modiglianinak sem voltak tanítványai, követői.

Egy szó, mint száz, rengeteg hatás érte. Mégis, volt-e olyan példaképe, akire felnézett, aki megihlette? És ha már témánál vagyunk, ő hatott-e már akkor a művészekre?

Kezdjük a második kérdéssel, mert ez valóban érdekes. A hamisítókra volt a legnagyobb hatással. Annyira egyedi, belülről fakadó a művészete, hogy azt csak utánozni, hamisítani lehetett. És lehet ma is… Ami az ő példaképeit illeti, Picassót érdemes mind közül kiemelni. Vele már rögtön abban az évben, 1906-ban közelebbi kapcsolatba került, amikor Párizsba költözött. Jelentős személyiség volt még a Montparnasse-on szomszédos műhelyben dolgozó szobrász Brâncuşi is. Nem hagyhatjuk ki nagyon jó barátját, Chaïm Soutine-t sem, akivel nagyon eltért a stílusuk, mégis kedvelték és tisztelték egymást. Soutine-nek nagyon expresszív, kicsit maszatos, nagyon energikus a festészete. Vele szemben Modigliani egy sokkal visszafogottabb, szerkesztettebb, lineárisabb stílust képvisel. Nála a vonal soha nem veszti el a szerepét. Nála egyébként nagyon óvatosan kell kezelni azt, hogy ki és mi hatott rá. Soha nem próbált meg utánozni, soha nem vett át egyetlen stílust vagy stílusrendszert sem. Inkább merített belőlük. Mindent, ami hatott rá, alaposan elemezte, ami megfogta belőle, azt a magáévá tette, hogy aztán csak azokat a vonásokat, stílusjegyeket használja fel, amelyek számára valamiért érdekesek voltak. Talán ezért is annyira összetéveszthetetlen a stílusa.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.