Kemenes Tamás: Különös, idegen lények

A sci-fi politológiája című, nemrég megjelent könyv éppúgy olvasható a politika, mint a sci-fi értő dicséreteként – a népszerű sci-fi műveket a bennük rejlő politikai elképzelések szerint vizsgáló műből ugyanis teljesen hiányzik a tudományos népszerűsítő munkákra gyakran jellemző kínos leereszkedés, gyakorlatilag minden oldala a science fiction iránti valódi, figyelmes szeretetről árulkodik. Dr. Tóth Csaba politológus- szociológust, a kiváló kötet szerzőjét kérdeztük.

Gyakran halljuk otthon, néha vendégségben is az intést: „Asztalnál nem politizálunk”. Hol van a „helye” manapság a politikának?

A politika definíció szerint az adott közösséggel kapcsolatos döntések meghozatalát és e folyamatok kontrollját, vizsgálatát jelenti. Amikor azt mondjuk, hogy asztalnál nem politizálunk, akkor valójában arra gondolunk: ne mondjuk el a politikai véleményünket egyes ügyekkel kapcsolatban az asztalnál. A politika szükségképpen konfliktusos folyamat, hiszen forrásaink felhasználásáról, akár gyökeresen különböző érdekekről és ezek változatos ütközéseiről szól. Vagyis épp azért nem beszélünk politikáról az asztalnál, mert nagyon is érdekel bennünket a politika, erősen érintve vagyunk benne. Másrészt – akár van helye politikának az asztalnál, akár nincs – nagyon is jó dolognak kell tartanunk, hogy azért végső soron mégiscsak beszélhetünk és vitázhatunk ilyen kérdésekről: a megvitatás – legyen bármily heves – alapvetően demokratikus eljárás. A politika általában vett „helyét” firtató kérdés pedig: ideológiai kérdés. Így például vannak, akik szerint az iskolában hazaszeretetre kell tanítani a gyerekeket; mások szerint (elsősorban) a demokrácia szeretetére és tiszteletére. A politikában nincsenek objektív szabályok; a politikust mindig az ellenfelei késztetik arra, hogy helyesen járjon el. Ha valaki például megkaparint magának egy televíziós médiumot, akkor politikai ellenfele, végül az emberek többsége (mondván, ezen a fronton nincs helye politikának) figyelmezteti tettének helytelenségére – ha figyelmezteti. Mit akar a csokoládégyáros csinálni? Jó csokoládét? Nem – hanem pénzt. A vetélytársak, ellenfelek „segítenek” a csokoládégyárosnak abban, hogy a két szempont végül találkozzon. (Szerencsésebb országokban egyébként a politikusok már nem is nagyon kísérleteznek azzal, hogy túlságosan nagyokat hazudjanak. Csakhogy ez nem az emberi jóságból, hanem a versenyből, a demokrácia struktúrájából következően van így.)

Mennyire mondható normálisnak, hogy a politika szereplői közti konfliktusok ennyire elmélyültek Magyarországon? Az ember néha tényleg úgy érzi magát, mintha egy sci-fiben lenne, tisztán „jó” és tisztán „gonosz” szereplők között… A legdurvább, már-már mesebeli bélyegeket sütik egymásra a politikusok, jóformán heti szinten.

Ahol erőteljes vélemények vannak jelen, ott mindig kicsi az esély rá, hogy igazán racionális diskurzus alakuljon ki. Így van ez a családi asztalnál, a fociklubok közötti ellentétek esetében, társasjátékozás közben – és a nagypolitikában is; az ok tehát maga az ember, és nem a politika. Egyébként személy szerint nem gondolom, hogy a helyzet ma rosszabb lenne, mint a múltban bármikor. Ha visszamegyünk például Ady korába, ugyanezt az intenzitást, már-már valóban irracionális egymásnak feszülést találjuk. Ezek az izzó ellentétek – és ezen belül a durva megbélyegzések – tehát nem a politika hatásaként értelmezendők: az emberi természetből következnek. Nem lehet ezzel hosszú távon mit kezdeni; a politikai döntések révén bizonyos érdekek mindig sérülni fognak, mindenki számára megfelelő politikai döntés egyszerűen nem létezik.

„Egyetlen science fiction író sem alkotott politikamentes világot” – írja A sci-fi politológiája legelső oldalán. Ez miért van így? Hiszen gyakran hallani, hogy az emberek egyre nagyobb tömegekben ábrándulnak ki magából a politikából, és a hátuk közepére se kívánják – nemhogy a mozivásznakra…

 Először is: valóban sokan kiábrándultak a politikából, vesztették el a hitüket a demokratikus rendszerben és gondolják úgy, hogy a választott politikusok rosszul végzik a munkájukat. Ez a „teljes kiábrándulás” azonban véleményem szerint egyáltalán nem mondható jellegzetesen mai jelenségnek. Mindig is volt ilyen. És hogy miért nincs politikamentes sci-fi? Egyszerűen azért, mert nem tudunk elképzelni olyan világot, amelyben a közösségnek ne kellene valamilyen módon döntéseket hoznia tagjai eltérő érdekei mentén. Egy politikamentes világ megvalósulásához arra volna szükség, hogy a közösségben egyáltalán ne legyenek eltérő érdekek, hogy a közösségen belül mindenki ugyanazt akarja. Ehhez az elképzeléshez talán a Star Trek utópisztikus világa jutott a legközelebb a maga „ideális szocializmusával”; de el nem érte. (Felvetődhet, hogy a „nem-emberi ész”, netán a mesterséges intelligencia keretei közt elképzelhető volna ilyesmi, de ezek már túlzottan is spekulatív irányok; az ilyesmiket nem számítva azt lehet mondani, hogy a tökéletesen politikamentes világ egyszerűen logikailag elképzelhetetlen.)

Pontosan milyen politikai elképzelések jelennek meg a Star Trekben?

A Star Trek alapvető és nagy innovációja, hogy az emberi természet radikális változását feltételezi. Ez a változás a szériában főként a tanulás és a technológiai fejlődés, azután mindennemű szűkösség, végül a pénz megszűnése jelentette felszabadulás révén áll be; a Star Trek szerint tehát az emberiség a jövőben gyökeresen másmilyen lesz – vagyis lehet más. Erre egy nagyon jó és meglehetősen húsbavágó példát hoz az a híres jelenet, amelyben Spock, az egyik főszereplő kész feláldozni magát a közösségért – úgy általában; nem a családjáért, vagy egy közeli barátjáért tehát, hanem a nagy betűs Közösségért. Itt egyfajta „racionalizált moralitást”, az erkölcs és az intelligencia végső egyesülését fedezhetjük fel. De lássuk be, ez valóban utópia csupán (még ha érdekes is). Külön figyelemre méltó, hogy a Star Trek világában minden erőforrás ingyenesen rendelkezésre áll; bármiről legyen is szó, egyszerűen csak el kell vennie annak, akinek szüksége van rá. Más kérdés, hogy a tökéletes egyenlőség a valóságban nem jöhetne létre pusztán a materiális javak szintjén: hogy mást ne mondjunk, a budai villából nyíló kilátásból – és számtalan élményből – menthetetlenül csak egy „példány” létezik. Ezekkel mi van, ezek kinek a tulajdonába kerülnek? Erre a kérdésre a Star Trek már nem ad választ.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.