Radóczy Jusztina: Az orgonaépítő

Amikor sikertörténetről beszélünk, akkor hajlamosak vagyunk valami nagy szerencséhez, vagy véletlenek sorozatához kapcsolni, kevésbé gondolva a sok munkára és kitartásra, ami szinte elengedhetetlen az ilyen történetekben. Budavári Attila orgonaépítő saját bevallása szerint egy „rózsaszín mázzal bevont” álomból indult el, és mára az egyik legnagyobb sikerekkel rendelkező céggé formálta a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúrát, rengeteg idő és energia befektetéssel. Nem csupán Európába, hanem Amerikába és Ázsiába is szállítják hangszereiket, illetve alkatrészeiket. Az Év Kézművese Díjat, Angster-díjat, Magyar Kézműves Remek, illetve Pro Civitate díjat tudhatnak maguk mögött. Érdemes-e álmokat kergetni, és mi kell a megvalósításhoz? Erről beszélgettünk a mesterrel.

Hogyan indult ez az álom, mennyire volt realitása ennek az elképzelésnek a 80-as években Magyarországon?

Még gyerekkoromban hat felmenőm orgonaépítő történeteit és régi fotóit nézegethettem családunkban, ami akkor engem nagyon elvarázsolt. Néhány éve megtudtam, hogy volt egy hetedik is, aki Kölnben dolgozott. Kisgyermekként fogalmam sem volt arról, milyen örömökkel és nehézségekkel jár ez a feladat, csak azt tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A családom nem ellenezte, de inkább egy gyerekes álomnak tartotta, mint reális jövőnek.

Annak ellenére is, hogy az őseid az Angster orgonagyárban dolgoztak Pécsett?

Csak egy része dolgozott az Angster cégnél, voltak olyan rokonok is, akik még a Monarchia idején érkeztek Bécsből, de aztán vissza is tértek. Szerencsére sok-sok fotó megmaradt a dédapámról, az öccséről vagy az ükapámról, ahol templomokban dolgoznak, sípot fognak a kezükben, vagy épp hónapokat töltöttek vidéken és írták haza a képeslapokat. Érdekes volt olvasni a részleteket, ahogy megírták az otthoniaknak, hogy például milyen nehéz dolgozni a szegedi Fogadalmi templomban, mert minden nap mást akarnak, változik a zenei igényük, át kell alakítani az orgonát és ehhez hasonlók. A célom elérése érdekében a pécsi Zipernovszky műszaki szakközépiskolában érettségiztem, és utána elmentem Budapestre orgonaépítő tanulónak. Itt már igazán komollyá vált az álom, mert a vizsgák után Ausztriába, Németországba és Európa más országaiba mentem, hogy gyakorlatot és pénzt szerezzek.

Mi vitt előre ebben az ügyben? Ekkor már komolyan vették a családodban a terveidet?

Annyira, hogy ekkor már mindent pénzzé tettem, amit csak lehetett, és vásároltam rengeteg faanyagot, hogy amíg külföldön vagyok, addig itthon évekig száradjon. Az vitt előre engem, hogy ez egy komplex szakma. Sok mindenhez kell érteni, így időbe telik, míg kitanulja az ember. Kell érteni a zenéhez, az asztalos, bőrös munkákhoz, a fémhez, tervezéshez, mechanikához. Olyan alkotást adunk ki a kezünkből, ami nem évekre vagy évtizedekre szól, hanem évszázadokra. Volt szerencsém Portugáliában egy olyan hangszeren dolgozni, ami 1531 óta szolgálja a liturgiát. Ekkor döbbentem rá, hogy bizony az örökkévalóságnak dolgozunk. Félelmetes, ugyanakkor gyönyörű érzés volt 500 éves sípokat javítani. Talán ez az érzés az, ami előrevisz ebben a munkában.

Mennyire voltak példaképeid az Angster család tagjai? Segítettek a munkádban?

Igen, a fiatalabb Angster Józsefet 1984-ben megkerestem, elmondtam a terveimet. Emlékezett a családomra, sőt személyes történeteket is mesélt róluk a 30-as 40-es évekből. Szó szerint pártfogásába vett, amikor az elején pénztelenségbe és sok-sok nehézségbe ütköztünk, akkor elég volt egy órára leülni, beszélgetni vele, és megkaptam a lendületet a további küzdelmekhez. Szakmailag is rengeteg segítséget kaptunk a munkánkhoz.

1992-ben indítottátok el a céget. Hányan indultatok és most hová jutottatok?

Az első munkanapon négyen voltunk, később jött egy tanuló, egy év múlva tízen voltunk, rá egy évre már majdnem húszan. Évekig ennyi emberrel dolgoztunk, de aztán jött az áttörés, a nagy megrendelések, például a Művészetek Palotájának nagyorgonáját építettük, így közel 40 főre nőtt a létszámunk, és a gépparkot is fejleszteni kellett. Aztán elindult a körforgás, mert a nagy munkához több ember kell, a több emberhez nagyobb műhely, a nagyobb műhelyhez több munka. Így szépen lassan kialakult a jelenlegi csapatunk és helyünk, összesen közel 2000 m2-en.

Laikusként úgy vélem, először fel kell mérni, aztán megtervezni, legyártani, majd beépíteni – szóval milyen fázisai vannak az orgonaépítésnek, mennyi ideig tart?

Leegyszerűsítve így zajlik, de a valóságban ez évekig tartó munkafolyamat. A legelső lépés az új orgonáknál, hogy statikailag fel kell mérni a kórust, hogy egyáltalán elbírja-e, vagy, hogy mekkora orgonát bír el a szerkezete. Az igazán nagy orgonák, mint a MÜPÁ-é, legalább 40 tonnát nyomnak, a kicsik 1-2 tonna súllyal rendelkeznek. Aztán jön a zenei igények felmérése, a design tervezése. Aztán jön az árajánlat, akkor derül ki, hogy egyáltalán van-e elég fedezet rá, és az építés csak ezek után kezdődhet el. Most fejeztük be a Városligeti fasori református templom orgonáját, ami eredetileg Angster orgona volt, de méretében kétszeresére növeltük, nos, ez 14 évig tartott.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.