Nobilis Márió: „Mindent azért alkotott, hogy legyen…”

„Ha már a tudósok után a vallási vezetők is azt mondják, és a politikusok egyetértenek velük, akkor tényleg baj lehet” – summázta egy újságíró a pápa Laudato si’ enciklikájának megjelenése utáni érzését. A környezeti probléma tárgyalása egyre kifejezettebb a mai médiában. De van-e a környezetvédelemmel kapcsolatban valami sajátos felelőssége a keresztényeknek?

„Az egyház ébred a lelkekben” – írta le híres mondatát Romano Guardini 1922-ben, abban az évben, amelynek január 1-jén megkeresztelkedett a sziléziai zsidó családba született Edith Stein, a filozófia doktora, Husserl tanítványa, a későbbi karmelita szerzetesnő majd vértanú, és Európa társvédőszentje. A két világháború közötti hitbeli megújulás friss fuvallatát jól érzékelő Guardini nem tévedett. Akkor sem, ha húsz évvel később, 1942- ben Edith Steint elhurcolják és a koncentrációs táborban megölik, miközben épp megjelenés előtt áll két francia pap hamarosan nagy vihart kavaró könyve az európai elvallástalanodásról Franciaország – missziós terület? címmel. De a támadások és baljós jelek ellenére a mélyben zajló folyamatok feltartóztathatatlanok, és újabb húsz év múltán, 1962-ben ennek az „ébredésnek” áramlatai beletorkollnak a II. vatikáni zsinatba, mely a Szentlélek vezetése alatt összefoglalja és kimondja, mit is lát a maga küldetésének az egyház a „mai világban”.

Az emberiség ébred a környezettudatosságban?

A folyamatok pedig azóta sem álltak meg, és ma megkockáztathatjuk a kijelentést: az összes létező iránti felelősség tudata ébredezik az emberiségben. Megtorpanásokkal, bizonytalanságokkal, ellentmondásokkal és kételyekkel homályosítva ugyan, mégis – úgy tűnik –, a bolygó társadalmának egyre jelentősebb része kezdi élet-etikáját valamiféle „mindenki, sőt minden iránti közös emberi felelősségre” alapozni, ami mintha új módon való felcsillanása lenne az „[Isten] mindent azért alkotott, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak” (Bölcs 1,14) réges-régi felismerésének. Akkor is igaznak tarthatjuk ezt a meglátást, ha nyilvánvaló, hogy ez a növekvő felelősségérzet nem a lények felé irányuló valamiféle altruista empátiából fakad, hanem az ember jól felfogott önérdekéből, aki kezd rájönni, hogy a környezet iránti felelőtlenséggel saját létfeltételeit veszélyezteti, méghozzá egyre súlyosabban. Ezúttal viszont nem egy földrészen és nem is a kereszténységen vagy akár a vallásokon belüli trendről van szó: a jelenség térben és tudatosságban is egyre inkább a globalitáshoz kötődik. Mindez szükségszerűen reflexióra hívja a 21. század keresztényét. Ferenc pápa már megválasztása után pár nappal újságírókhoz szólva utalt a tényre, mely kiemelten foglalkoztatja: „jelenleg nem igazán jó a kapcsolatunk a teremtett világgal”. Azóta megjelent Laudato si’ kezdetű enciklikája, de számos más egyházi és világi dokumentum is bőségesen tárgyalja és indokolja az állítást: az embernek a környezettel való kapcsolata korunkban kritikus kérdéssé vált. Ezért e cikkben most nem térünk ki annak újbóli fejtegetésére, hogy miért és mennyire aggasztó a Föld ökológiai állapota (egyedül annyit jegyezzünk meg, hogy a súlyos környezeti gondok korántsem korlátozódnak a globális felmelegedés legtöbbet emlegetett problematikájára). Ugyancsak nem célja ennek az írásnak a gyakorlati teendők, cselekvési lehetőségek aprólékos számbavétele. Mindkét témában bőséges irodalom, internetes forrás és egyéb tájékozódási lehetőség áll rendelkezésre. Ezúttal egy szűkebb, a háttérben álló kérdést szeretnénk vizsgálni: honnan ered, miben áll, mire terjed ki a keresztények sajátos felelőssége (ha van ilyen) a környezet iránt, melyre teremtett világként gondolnak?

Aki kérdez, és válaszolni is próbál: a világ

Számos katolikus keresztény számára újdonságként hatott, amikor Ferenc pápa 2015 nyarán a Laudato si’-vel a hívő gondolkodás frontvonalába emelte a környezeti felelősséget. Noha az újdonságérzés nem igazán indokolt, hiszen már évtizedekre nyúlik vissza az egyház – nemegyszer erőteljes – megnyilatkozásainak sora e témában, most mégis vegyük alapul azt, és tekintsünk rá a tipikus rácsodálkozó reakciókra. A környezeti felelősség emlegetésével egyházi közegben először találkozó hívő – főleg ha szóba kerül Lynn White híres vádja is, mely szerint a bibliai „uralkodási parancs” által a kereszténység lenne felelős az ökológiai válságért – nemegyszer derült égből érkező „felelősségre vonásnak” éli meg a kérdést: mit teszel te hívőként a környezetért? A válasz nemegyszer az értetlenség: hogy jön ide ez a téma, miért kellene keresztényként egy „világi” kérdéssel foglalkoznom? Itt fel kell idéznünk, amit a bevezetőben „az egyház és a mai világ viszonyáról” mondtunk. Ferenc pápa az irgalmasság évét meghirdető Misericordiae vultus bullájában érzékletesen utal erre: „A zsinati Atyák a Szentlélek fuvallataként határozottan érezték, hogy koruk embere felé érthetőbb módon kell beszélniük Istenről. Lebontva a falakat, melyek az Egyházat hosszú időre mintegy kiváltságos fellegvárba zárták, elérkezett az idő, hogy új módon hirdessék az evangéliumot.” (MV 4) Ez az új mód, a „falak lebontása” pedig a Gaudium et spes zsinati konstitúció szavaival így ragadható meg: „nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra ne találna a [keresztények] szív[é]ben. […] [A Zsinat] Az emberek világát tartja tehát szem előtt, vagyis az egyetemes emberi családot a környezetet alkotó dolgok összességével együtt; […] a világot, melyet a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotott és tart fönn […]. Ezért […] párbeszédet kezd e kérdésekről, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdvös erőket, melyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap.” (GS 1–3) Eszerint a 20. század eleji megújulásban megerősödött (és ugyanezen korszak két világégésében megpróbáltatott) kereszténység új, ám evangéliumian eredeti önképében a „kívülről érkező kérdés” nem veszélyeztető kihívásnak, hanem eredendő hivatásunkat mozgósító együttműködési indítványnak értendő. Vagyis az ökológiai problémával való találkozás segít gyakorlatiasan megvalósítani Krisztustól kapott feladatunkat, melyet már a 2–3. századi Diognétoszhoz írt levél is megfogalmaz: „ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban”.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.