Előző cikk Következő cikk

Kemenes Tamás: „Minden kegyelem”

Dióssy Iván 1991-ben nősült meg, három gyermeke született. Házassága első éveiben súlyos alkoholproblémákkal küzdött – akkoriban, mint mondja, „pokol volt mellette az élet” –, végül ’95-ben, Isten segítségével végleg „letette a poharat”; a teológia mellett pszichológiát is tanult, később állandó diakónus lett. Felesége 2010-ben váratlanul meghalt. 2012-ben pappá szentelték – jelenleg Vaszar plébánosaként szolgál. A bűn megítélése terén manapság érzékelhető zavarokról, az önmagunk és mások iránti felelősség helyesen megvont határairól, önismeretről kérdeztük.

Mintha valamiféle zavar támadt volna a bűn, és így a felelősség megítélése tekintetében manapság; úgy tűnik, nem mindig bűn az, amit annak nevezünk, és talán nem feltétlenül észleljük helyesen a felelősségünk határait sem… Mit gondol erről – először nagy vonalakban?

Először is, a felelősséget (természetesen) nem tudjuk elválasztani a szabadságtól, amely emberi mivoltunk egyik legfontosabb vonása. Az egyház is ezt tanítja: az ember egyik legnagyobb kincse a szabadsága; Isten szabadnak teremtett, és elvárásoktól függetlenül szeret minket. Teremtményi méltóságunk ezen a szabadságon nyugszik. A döbbenetes lehetőség, hogy tehát választhatok a jó és a rossz között – nyilvánvalóan óriási felelősséggel jár. A rosszat is választhatom… A régebbi, illetve a mai hívő ember ilyenkor általában belátja: bűnt követett el, azután ezt a bűnét megbánja, és a gyónásban kéri Isten bocsánatát. A másik, manapság igen divatos eljárás ezzel szemben az (sajnos olykor még keresztény körökben is), hogy fogjuk, és jól megideologizáljuk a dolgot, találunk rá valamilyen – mondjuk „pszichológiai” – magyarázatot. Ilyenkor aztán többnyire tíz perc alatt kiderül, hogy valójában nem is követtem el bűnt; hogy ilyen-olyan terheltségek kényszere alatt álltam, gyerekkoromból hozott hatásokat hordozok, más emberek befolyásoltak, stb. Mondjuk ki: ez az eljárás nagyon komoly hiba, legelőször is és elsősorban azért, mert ilyenkor saját magunkat oldozzuk fel – holott ez egészen biztosan nem a mi dolgunk… Ugyanakkor éles határvonalat kell húznunk bűnbánat és bűntudat között. Ezek ugyanis a köznapi szóhasználatban sajnos elég gyakran keverednek. A bűnbánat Isten nagy kegyelme, amellyel felemeli az elesett embert; a bűntudat viszont a Sátán eszköze, amivel depresszióba, meddő szorongásba taszít. A bűntudat statikus – lehúz, megbénít; a bűnbánat ezzel szemben olyan eleven, lendületadó valóság, melynek révén először is arra döbbenek rá: hibát követtem el az ellen, Aki engem a legjobban szeret, azután ezt a tettemet esetleg a könnyekig megbánom. Ezek csodálatos, kegyelemmel teli, rendkívül felemelő pillanatok. A bűnbánat belevisz egy olyan sodrásba, ami Isten közelébe vezet, és ott is tart bennünket. A bűntudatra ez a legkisebb mértékben sem igaz.

Tehát a pszichológiának is része lehet az összezavar(od)ásban?

A baj mindig ott kezdődik, ahol a pszichológia egyszerre csak – Barsi Balázs kifejezésével élve – „pszichologizmussá” válik, vagyis átlépi az illetőségi körét, és úgy kezd el működni, mintha mindenre képes lenne választ adni. Például egész vallási jelenségek „megfejtését” kínálja. A pszichologizmus tehát valóban komoly veszélyeket rejthet magában, és például a bűn kapcsán is – ahogy már említettem – létrehozhat egyfajta teljesen hamis megnyugvást az emberben. Nem én vagyok a Megváltó… és a pszichológia sem az. A bűnömmel szemben igenis tehetetlen vagyok: feltétlenül Istenhez kell fordulnom vele. A különféle „megkönnyebbülések”, „feloldódások” persze hasznosak lehetnek más, kisebb horderejű esetekben, de a bűn, a saját bűnével szembesülő ember esetében biztosan nem. Ezzel együtt hadd jegyezzem meg: én az egyházat legalább ennyire féltem a farizeusi moralizálástól is. Sőt, véleményem szerint a pszichológia (akár sarlatán pszichologizmus formájában) épp azért tudott ennyire közel férkőzni hozzánk, mert a híveknek egyszer és mindenkorra elege lett ebből a fajta moralizálásból, helyette tiszta és egyenes válaszokat akarnak kapni. Itt eszembe jut Ferenc pápa, aki „két lábbal, dupla talppal” áll a világban, és innen ad érthető, közvetlen válaszokat az embereknek… Biztos vagyok tehát benne, hogy ezen a téren (is) komoly önvizsgálatra volna szükségünk.

Farizeusi moralizálás alatt a nem-levezetett, parancsszóként felhangzó, „odavágott” ítéleteket érti?

Igen, az ítélkező, kirekesztő, bűntudatot keltő, játszmázó megnyilvánulásokat, a haragvó Istenkép mögé bújó érveléseket. Ezek hosszú időre megbéníthatják az ember fejlődését (a gyerekekét különösen). Egy pillanatra még visszakapcsolódva az előző kérdésekhez: a pszichológiát nekünk, papoknak és szerzeteseknek kell valamiképpen „helyre tennünk”. Maguk a pszichológusok ugyanis nem fogják ezt megtenni helyettünk... Ez például egy olyan pont, ahol biztosan komoly felelősségünk van.

A prédikáció vonatkozásában hogyan jelenik meg az Ön számára a felelősség?

Sok hívő számára a prédikáció jelenti a misén belül azt a részt, amin keresztül a leginkább képes átélni, hogy személyesen megszólítják. Ez ma egy adottság. Papként tölthetem ezeket a pillanatokat azzal, hogy politizálok, moralizálok, ítélkezek, esetleg gyárthatok barokkos szóvirágokat. Vagy megtehetem azt is, hogy a szerető, megbocsájtó Isten üzenetét tárom a hívek elé. Illetve megpróbálhatom a prédikációmban magát a liturgiát közelebb vinni a hívekhez... Ez nagyon fontos lenne! Nem lehet kilóra mérni a misét, azt mindenesetre a prédikációkban is mindig éreztetni kellene, hogy igazában véve „akkor kezdődik” a szentmise, amikor a pap odavonul az oltárhoz, hogy bemutassa az áldozatot. Ez a lényeg – ezért jöttünk! A prédikáció természetesen sokat segíthet, de messze nem a szentmise leglényegesebb része.

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.