Bagyinszki P. Ágoston OFM:
Hagyomány: állandóság, kibontakozás, leszakadás, befogadás

A hagyomány az egyházi nyelv leggyakrabban használt szavai közé tartozik, mégis rendkívül nehéz pontosan meghatározni a jelentését. A hagyományt sokszor negatívan határozzák meg, mintha az egyszerűen a változási folyamatok ellensúlya, valamiféle kulturális inercia-elv lenne. A keresztény hagyományban azonban múltat és jövőt integráló dinamizmus rejlik. Ez a belső dinamika akkor válik teljesen nyilvánvalóvá a számunkra, ha az egyház életére – és azon belül a hagyományozásra is – a keresztény identitás (önazonosság) közléseként, kommunikációjaként tekintünk, amely kommunikációs folyamat történelmileg változó feltételek között megy végbe.

Egy huszadik századi ortodox keresztény gondolkodó, Paul Evdokimov így tesz hitvallást a hagyomány dinamizmusának teológiai gyökeréről: „Meglehetősen paradox módon, a folyamatosan jelen lévő Tanúnak köszönhetően, a hagyományban a múlt összhangban marad a jövővel. »A Lélek a prófétákon keresztül beszélt« s az egyház eme profetikus távlatában Krisztusban merít a múltból, azaz abból, amit Ő a jövőről kinyilvánít.”1 A katolikus Yves Congar, amikor a hétköznapi, jóval szűkebb és gyakorlatiasabb hagyományfogalmunkat hozzáméri ehhez a tágabb teológiai horizonthoz, a történelemben élő keresztény ember prófétai felelősségét emeli ki a hagyomány dinamizmusával összefüggésben. 2 Megállapítja, hogy a keresztény hagyomány úgy ápolja a kapcsolatot a múlttal, hogy közben előre, az eszkatologikus jövő felé tekint. Az egyházi hagyományban foglalt belső dinamika akkor válik teljesen nyilvánvalóvá számunkra, ha az egyház életére – és azon belül a hagyományozásra is – a keresztény identitás (önazonosság) közléseként, kommunikációjaként tekintünk. Az így kirajzolódó összetett folyamat – amelyet Congar történelmi időket átívelő missziónak nevez – egyaránt magában foglalja az állandóság, a kibontakozás, a leszakadás, valamint a befogadás mozzanatait.3 A következőkben érdemes a hagyomány dinamikájának e négy dimenzióját külön-külön is szemügyre vennünk. Minden dimenzió a felelős keresztény cselekvés valamilyen formájához is kapcsolódik, ahogy ezt egy-egy példaként választott tanításelemen keresztül szemléltethetjük is. Továbbá minden dimenzió esetében kiemelhetünk egy-egy olyan rangos teológust a közelebbi vagy távolabbi múltból, aki különös figyelmet fordított a hagyományozás adott szempontjának kidolgozására.

A hagyomány mint állandóság

Amikor a keresztény identitás tisztaságának őrzéséről és történeti továbbadásáról van szó, akkor a közvetítés során alapvetően fontos szerepet játszanak az ősi hitvallások állandósult megfogalmazásai, formulái. Az ilyen tanításelemek – az ötödik századi teológus, Lerinumi Vince klasszikus megfogalmazása szerint – azért váltak fontossá az egyházban, mert ezeket szinte „mindig, mindenhol, mindenki” alkalmasnak tartotta a keresztény önazonosság egy-egy fontos vonásának kifejezésére, leírására. Ilyen hagyományszálat indított el például a – János evangéliumának első fejezetében olvasható – Logoszhimnusz, amely Jézus Krisztust mint az öröktől fogva létező és megtestesült isteni Igét ünnepli (Jn 1,1–18). Az egyházatyák ezt a Krisztusban inkarnálódó Isteni Szóról tett hitvallást összekapcsolták azokkal a bibliai kijelentésekkel, amelyek a Teremtő Isten világot létre hívó Szaváról szólnak. Az így megformálódó teológiai gondolat az antik filozófia logosztanában találta meg a maga igényes kifejeződési formáját. Később a skolasztikus szerzők ennek nyomán már a liber naturae-ról, a természet érthető szavakká összeálló könyvéről is említést tettek, amely könyv – csupán Krisztussal a középpontban – az újszövetségi kinyilatkoztatásban tárja fel a maga rejtett értelmét, Isten eredeti teremtő gondolatának teljes gazdagságát. XVI. Benedek pápa az „Ige szimfóniájáról” szóló tanításként foglalja össze és idézi fel a hagyománynak ezt a kétezer éven keresztül folyamatosan jelen lévő áramlatát, amely máig formálja és alakítja keresztény gondolatvilágunkat és szókincsünket.4 Alig lehetne túlbecsülni ennek a gondolatnak a nyugati civilizáció fejlődésére gyakorolt hatását. Mi hiányozna a hitéletünkből, ha nem formálna bennünket öntudatlanul is az „Ige szimfóniájának” hagyománya? Például éppen ennek az ősi tanításunknak a jegyében hallgatjuk minden szentmisén „Isten igéjeként” a szentírási olvasmányokat, hogy az azokban rejlő isteni szólítás nyomán az imádság dialógusába olvadjon bele az életünk.

A hagyomány mint kibontakozás

A keresztény önazonosság közlésének történeti folyamatához ugyanilyen szorosan hozzátartoznak azonban a befogadó élethelyzetének megfelelő aktualizálási mozzanatok. Minden újabb generációnak – sokszor kultúrák között is hidat verve – le kell fordítania a saját nyelvére az Evangéliumot, ami viszont az üzenet elmélyült megértését feltételezi. A generációk egymást követő sora így tanulhat is az elődök felhalmozott szellemi kincseiből, és a saját tanúságtételével gazdagíthatja is a hagyományt, amely a keresztény identitást üdvtörténetileg megtestesíti. A kibontakozási folyamat jól szemléltethető az Eucharisztia ünnepeink (a szentmiséink) megértésében mutatkozó előrehaladással. Az Eucharisztia ünnepeink egyidősek az egyház életével. Az utolsó vacsorára visszatekintve láthatjuk, hogy még mielőtt az egyház misézni kezdett volna, már mintegy az Eucharisztia által alapíttatott meg: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Mégis, kétezer év teológiai erőfeszítéseire volt szükség ahhoz, hogy az eucharisztikus áldozat és az eucharisztikus jelenlét teológiája a mai mélységben fogalmazódjon meg. Olyan tanfejlődési folyamatról van itt szó, amelyet nem tekinthetünk befejezettnek. Amikor például a II. vatikáni zsinat a részegyházak és az egyetemes egyház összetett kapcsolatáról beszél, akkor hangsúlyozza, hogy a részegyházak – mint Eucharisztiát ünneplő közösségek – nem csupán „fiókszervezetei” egy világméretű intézménynek, hanem szakramentális értelemben az egész egyházat jelenítik meg és képviselik. Az eucharisztikus egyháztannak e zsinat által adott kifejtése egy ősi vízió mai, minden korábbinál teljesebb megértését nyújtja.5 Az anglikán protestánsból katolikussá lett John H. Newman bíboros hangsúlyosan emlékeztet a hagyomány eme „életteliségére”, ahogy ő nevezte. Newman így összegez: „Az igazán lényeges abból, amit a Szentírás közvetít számunkra: a katolikus gondolat (Catholic Idea) lényegi szikrája, amelyben minden olyan benne foglaltatik, ami később a fejlődés során még kibontakozhat.”

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.