Szilvay Gergely: Néptánc:

Az archaikus erdélyi tánckultúrának (ami már csak nyomokban létezik) nemzetiségek szerint különböztethetjük meg a történelmi rétegeit: a legősibb táncokat a cigányok őrizték meg, ezután jönnek a románok a forgatós táncokkal, majd a magyarok a csárdásokkal.

Erdélyből nem egy van, hanem legalább három: van a magyarok Erdélye, a románok Erdélye és a szászok Erdélye – bár lehet, utóbbi inkább már csak: volt. Talán van cigány Erdély is. Erdély a nemzetiségek és felekezetek közti együttélés tartománya, de egyben a köztük lévő súrlódásoké is. Köztudott, hogy az 1568-as tordai országgyűlés a vallásszabadság deklarálásának egyik korai példája, minthogy kimondta a katolikus, a lutheránus, a református és az unitárius kereszténység szabad gyakorlását és terjesztését. Klasszikusan Erdélyt három „nemzet” lakta, már nem a mai értelemben, hanem a kiváltságoltság értelmében: a magyarok, a székelyek és a szászok. Ezt persze később, a nemzetiségi tudatok kialakulása után a románok igencsak sérelmezték. Mi, magyarok nagyon tudjuk ismerni a magyar Erdélyt – vagy legalábbis abból Székelyföldet. Ám Erdély, leszámítva, hogy történelme inkább magyar, ma már nagyrészt románok által lakott régió, ha tetszik, ha nem. Nem lehet tehát elzárkózni ezelől. Persze azon, hogy mennyi az „oláh” Erdélyben, már a 18. század végi, 20. század eleji dunántúli utazók is megbotránkoztak, legalábbis ez derül ki Farkas Gyulának a magyar romantikáról írt, 1930-as kötetéből: az Erdélybe utazó, dunántúli írókat egyenesen sokkolta az oláhok sokasága. A románok először az 1200-as években bukkantak fel Erdélyben, mégpedig a fogarasi királyi uradalomban. Ez annyira korán volt, hogy Fogaras gyakorlatilag mindig is román vidéknek számított néprajzilag, akárcsak Máramaros. Míg a városi polgárságot elsősorban a szászok alkották (Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó meg az egész dél-erdélyi Királyföld), a magyarok adták az erdélyi nemességet és a parasztságot. A románok eleinte inkább hegyi pásztorkodással foglalkoztak, majd jó részük ugyancsak lejjebb húzódott és paraszti életmódot folytatott. Aztán a török kor és más megpróbáltatások erősen megnyirbálta a magyarságot, a földesurak pedig az olcsó oláh munkaerőt telepítették le földjeikre. A trianoni békeszerződés után pedig megindult a románosítás: Temesváron például alig van ma kevesebb magyar, mint a húszas években, de több százezer román költözött a városba, így az egykor domináns magyarság és németség arányszáma erősen lecsökkent, a magyarok például a város lakosságának 5 százalékát adják. Kolozsvár a késő középkorig egyértelműen német város volt (Klausenburg), ekkoriban magyarosodott el (Kolozsvár), és egészen a 20. század hatvanas éveiig 80 százalék felett volt a magyarok száma. Ma a 360 ezres lakosságból 60 ezer a magyar. A vidék is elrománosodott. Kissé leegyszerűsítve a ma is viszonylag archaikus erdélyi tánckultúrának (ami már csak nyomokban létezik) nemzetiségek szerint különböztethetjük meg a történelmi rétegeit: a legősibb táncokat a cigányok őrizték meg, ezután jönnek a románok a különleges ritmusú és lüktetésű, csodálatos forgatós táncokkal (invertiták), majd a magyarok a már a polgárosodást jelző csárdásokkal. A csárdás-divat a 18-19. század terméke, előtte az egész régió a reneszánsz idején elterjedt forgatósokat táncolta (többek között). Természetesen a reneszánsz a forgatósokon túl is kimutatható; míg nyugaton a reneszánszt eltörölte a későbbi táncdivat, a visszafogottabb, szimmetrikus, szögletesebb stílus, amiben nem is sokat érintik meg egymást a táncosok. Erdélyben megmaradt a régiesebb módi, bizonyára részint a török uralomnak köszönhetően.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.