Horváth Árpád SJ: A mi Erdélyünk
Erdélybe először valamikor az ezredforduló éveiben kerültem, jezsuita újonc voltam akkor, és a romániai fiatal rendtársakkal találkoztunk egy közös hét végére, közöttük csángó származású magyarokkal és románokkal. A Retyezát-hegységben találkoztunk. Ez volt az az esztendő, amikor a teljes napfogyatkozás volt. Emlékszem a tehenekre, akik a váratlan elsötétüléskor eléggé megbambultak és elindultak hazafelé. Mert Erdélyben akkoriban reggelenként és estefelé még a főutakon is gyakran lehetett a legelőre cammogó, vagy a mezőkről hazafelé baktató tehénkékkel találkozni. Ez kedves és vicces volt számomra. Egy igazi román csobánnal is találkoztunk a hegyekben, amikor eltévedtünk egy kicsit. Nem értettem semmit, amit mond, csak néztem a széles gesztusait, hogy csupa segítőkészség volt, és nem számított, hogy magyarok vagyunk, a borókapálinkát vissza sem tudtuk utasítani. Románia és benne Erdély közben nagyon sokat változott, talán látványosabban mint Magyarország, igazából tizenegynéhány év alatt! A városok ápoltak lettek, nagy építkezések folynak mindenfelé, és lassan már az autópályák is összeérnek. Nemrég az egyik repülőjáraton ült mellettem egy erdélyi magyar pár, fiatalok voltak, vállalkozók, Magyarországon csak átutaztak, merthogy üzleti kapcsolataik egészen a tengeren túlra nyúlnak. Építkezési vállalkozók, alapanyagok kiszállítását szervezik. Már nem is csak Erdélyben és nem is csak Romániában gondolkodtak, hanem: „globálisan”. Ami azonban mégis fontos volt számukra, hogy magyarok, pontosabban székelyek, és Csíksomlyón ők is ott vannak minden évben, és a foci Eb-n világos volt, hogy kinek szurkolnak. És nekik eszük ágában sem volt Erdélyt elhagyni. Miért jönnének Magyarországra, vagy bárhová máshová, ha „otthon” is feltalálják magukat?! Akárhogy is volt, az elv, hogy akinek nem fáj trianon, és én ehhez még azt is hozzáadnám, hogy aki nem érzi magát otthon Erdélyben a sajátjai között, annak magyar identitása csakugyan kétes, számomra legalábbis mindenképpen nagyon furcsa. Erdély azonban bármennyire is a mi Erdélyünk, tehát minden magyar szívügye, az igazság az, hogy a mi Tündérkertünk mindig is egy külön fejezet volt közös történelmünkben, nagyon sajátságos meghatározottságokkal, és igen: sajátos identitással is. Erdélynek van hagyománya arra, hogy minden magyar szívügye legyen, mégis valahogy külön éljen, és a tömbtől, a nemzet többi részétől külön is megéljen, nem is akárhogy! Éppen ezért él bennem a remény, hogy minden borús látszat, elvándorlás, statisztika ellenére, a mi Erdélyünk nem csak múlt, nemcsak ez a szétszaggatott jelen, hanem jövő is, méghozzá úgy, hogy nemcsak az erdélyieknek, hanem minden igaz magyarnak közös szívügye.