Előző cikk Következő cikk
Stefano Bottoni: A „kisebbségi ember”
Márton Áron püspök élete és eszméi
Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök a 20. századi egyetemes magyar egyháztörténet emblematikus alakja, aki nemcsak főpapként, hanem gondolkodó tanárként és közösségi vezetőként is meghatározó szerepet vállalt az erdélyi magyarság életében.
A földműves székely családból származó Márton Áron fiatalon átélte az első világháborút és a történelmi Magyarország széthullását. Szocializációját és világnézetét meghatározta az a román nemzetállami törekvésekből származó hátrányos megkülönböztetés, ami erdélyi magyarokat és különösen a tömbben élő, zömében katolikus székelységet érte az 1920-as és 1930-as években. Márton Áron néhány évvel idősebb és tapasztaltabb volt a gyulafehérvári teológia többi növendékénél, de Majláth Gusztáv püspök elsősorban éleslátása és tenni akarása miatt kedvelte meg olyannyira, hogy 1938-ban utódjának jelölte meg az alig negyvenkét éves papot. A világgazdasági válság éveiben Márton Áron egyetemi lelkészként működött Kolozsváron, itt fogalmazta meg azokat a lelkipásztori rendezőelveket, amelyekhez egész életében hű maradt: egyrészt a személyhez szóló üzenet, azaz a hívő ember megszólítása, hitének megerősítése; másfelől a közösségépítés és az egyház társadalmi szerepvállalása. Az 1933-tól megjelenő Erdélyi Iskola című folyóirat társszerkesztőjeként Márton Áron átfogó nevelési programot indított útjára. Az alapgondolatot az a „népszolgálat”-nak nevezett szellemi áramlat adta, ami Trianon után átformálta az erdélyi magyar közgondolkodást, és semmilyen más kortárs ideológiával nem volt rokonítható. Márton Áron és társai azt vallották, hogy a hagyományos nemzetépítő fogalmak és kifejezések (nemzet, közösség, terület) csak akkor nyerhetnek értelmet az új közjogi és társadalmi berendezkedésben, ha keresztény keretben jelennek meg. Ennek legfontosabb elemei a szeretet mint önérték, a közösség, a kötelesség és a szabadság szoros kapcsolata, a hivatás, a nevelés, a közösség egyénei iránti gondoskodás. A „népszolgálat” ember és világképének gyökerei a keresztény tanításon kívül az ókori görög világ értékeiben találhatók meg. Az 1930-as években Márton Áron a szociális lelkiséget tette az erdélyi magyar keresztényszociális társadalom- és nemzetszemlélet két teológiai alapjává. A katolikusok számára XI. Pius Quadragesimo anno című enciklikája volt meghatározó. Ennek lényege, hogy az egyén társadalmi értékét a közösségnek szolgáltatott munka határozza meg. A népszolgálati eszme a harmincas évek második felében mint cselekvési modell és gondolkodásmód a közösségi társadalom kialakításáról, az ehhez szükséges társadalmi szerepekről elsősorban nem politikai, hanem etikai indíttatású társadalomszervezési program volt. Legfontosabb célkitűzése a társadalmi válaszfalakon, csoportérdekeken felülemelkedő egység megteremtése a népvezető értelmiségi hivatástudatból végzett munkájával. Márton Áron ezt 1937-ben, a Hitelben megjelent „Népnevelésünk feladatai” című cikkében a következőképpen fejezte ki: „Az egységet az érdekeknek, a műveltségi javaknak és a nevelési eszményeknek a közössége hordozza s az erdélyi magyar értelmiségnek elutasíthatatlan szép hivatása, hogy az érdekközösséget meglássa, a nevelési eszményeket és célokat előbb a maga számára világosan kidolgozza s a közös múlt és közös lélek értékeit közkinccsé téve, a szétzilált népi lelkületet erős gazdasági, szellemi és erkölcsi egységbe forrassza.”
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.