Zanati Zsófia: Freskók fényben fürödve
Szinte karnyújtásnyi közelségbe hozza a magasban vigyázó, monumentális freskókat, a kisebb kegytárgyakat pedig bámulatos nagyításban mutatja be az a kötet, amelyre fotográfusa több évtized távlatából is azt mondja: érdemes volt várni rá negyven évet. Vitéz ifjabb Vadász István 1962 és 1968 között számtalanszor kapaszkodott fel állványokra és töltött el egész éjszakákat fotografálással, világhírű restaurátorok társaságában. 1962 és 1973 között a pécsi székesegyház restaurálásáról, illetve a kincstárról összesen 3200 felvételt készített, ezekből állt össze A Pécsi Székesegyház freskói és kincsei című kötet, amelyet a Medicina adott ki, s amelyet 5 évvel megjelenése után is életpályája igazi ajándékának tekint.
A „medicinás” kapcsolat nem újkeletű: Ön 1962-től 43 éven át dolgozott a POTE Élettani Intézetében a Központi Kutatólaboratóriumban, évtizedeken át a Fotólaboratórium vezetőjeként, ahol legendás professzorokat és oktatókat s természetesen munkafolyamatokat örökített meg, azaz dokumentálta az intézmény életét. Hogyan jutott eszébe, hogy a pécsi székesegyházról is készítsen fotográfiákat? Mi adta az inspirációt?
Laikusként a püspöki asszisztencia tagja voltam 1951-től 1968-ig. Rendszeres „találkozásom” a freskókkal, kelyhekkel, pásztorbotokkal, süvegekkel már azokban az években áhítattal töltött el, s elgondolkodtatott, hogy milyen jó lenne mindezt lefényképezni. 1962- ben dr. Cserháti József – akkor még káptalani helynökként – azzal keresett meg, hogy indul a székesegyház belső restaurálása. Felkért, hogy készítsek dokumentumképeket a restaurálás folyamatáról, azaz készüljenek fotográfiák a nagyon rossz, a lemosott, és a kész, felújított állapotról. Azonnal tudtam, hogy többé soha az életben nem lesz ilyen alkalom ezeknek a képeknek az elkészítésére – még ha 22 méter magasban az állványzaton hanyatt fekve is.
Saját bevallása szerint 40 évet kellett várnia arra, hogy a képek a nyilvánosság elé kerülhessenek. Mi volt ennek az oka?
Az 1989 előtt regnáló rendszer még csak vetíteni sem engedte ezeket a diaképeket, nemhogy könyvben megjelentetni… Sőt! A Mecseki Fotóklub 1968-ban ki is rúgott miattuk. De én kitartottam. A diák meg csak vártak, vártak a dobozokban, évtizedekig. Mert diafelvételek voltak: a freskókról készült képek ORWOCOLOR 14 DIN-es, a kincstári tárgyakról készült fotók pedig AGFACHROM 18 DIN-es filmre készültek.
Olvastam, hogy az AGFACHROM fotókat Bécsben kellett előhívatni. Ez ma már – a fotózást segítő eszközök, programok garmadája mellett – szinte felfoghatatlan. De lássunk más részleteket! Sokan őrzünk 20-30-40 éves színes fotográfiákat, amelyek mára élvezhetetlen minőségűek lettek. Hogyan lehetett elérni, hogy ezekből a réges-régi felvételekből ilyen kiváló minőségű képanyag szülessen?
Először is: nagyon sokat kellett kísérleteznem, hogy azt a minőséget, ami a könyvben látható, elérjem. Ne feledjük: a képek 40 évvel ezelőtt készültek, s különösen az ORWO anyag volt nagy veszélyben, mert annak a színhelyessége nagyon rövid. A diapozitívek digitalizálásánál véges-végig ott ültem a színkorrekciót végző Szulák Szilvia informatikus mérnök mellett. Az ORWO filmekre jellemző volt, hogy egy bizonyos idő után a bíbor szín kezdett eluralkodni rajtuk. Ez annak az eredménye volt, hogy halványítóba kellett tenni a színes filmeket, a használati utasítás szerint 30 percre – én mindig csak 8 percig tartottam benne. És bár két órát mostam, még így is elváltozott a színe és bíbor lett. Ezt kellett redukálnunk és jó színre – hús-színre – beállítanunk a színkorrekcióval. Egyébként a leverkuseni AGFA filmmel semmi probléma nem akadt, 40 év múlva is ugyanolyan minőségű volt, mint amikor a felvételek készültek.
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.