Martos Levente Balázs: A Názáreti Jézust keresitek…?

Az evangéliumok szerint Jézus „keresett” személyiség volt. Sokan fordultak hozzá mint gyógyítóhoz, özönlött a nép, hogy tanítását hallgassa, esetleg tanácsát kérje valamilyen különös helyzetben. A kíváncsiságot és várakozást Jézus életének végén lassan sajnos felváltotta, vagy legalábbis árnyalta és mételyezte a gyanakvás, az irigység és a rosszakarat. Keresett személyiségből Jézus „körözött” személlyé lett. Akihez néhány nappal korábban még idegenek is oda akartak jutni – „látni szeretnénk Jézust”, mondja Fülöpnek néhány „görög” (Jn 12,21) –, arra a Getszemáni kertben, az éj leple alatt „lámpásokkal, fáklyákkal és fegyverekkel” törtek rá, hogy elfogják (vö. Jn 18,1köv). A Názáreti Jézust keresték, de csak úgy, „mint valami rablót” (vö. Mk 14,48).

„Te vagy-e az eljövendő?”

Az elbeszélések rendkívül emberi képet festenek mindazokról, akik Jézussal találkoznak. Az evangéliumok voltaképpen úgy is felfoghatók, mint a Jézus mellett vagy ellen meghozott döntés történetéről írott híradások. A szereplők kételkednek, csodálkoznak, nekibuzdulnak, azután mégis visszakoznak, vagyis sokféle módon megmutatják, hogy fejlődésre szoruló, ugyanakkor fejlődésre képes egyéniségek. És ez fokozottan érvényes azokra, akik a legközelebbről ismerték őt. Lukács szerint Mária és József „csodálkoztak mindazon, amit Jézusról mondtak nekik” (Lk 2,33), később „nem értették meg, amit nekik mondott”, vagyis hogy miért kellett Jézusnak három napot Jeruzsálemben maradnia nélkülük, de azért Mária megőrizte szavait a szívében (Lk 2,50.52). Nyilvános működése idején ismét arról olvasunk, hogy „övéi” (vélhetően „anyja és testvérei”) azt hitték, megháborodott (vö. Mk 3,20–21; 3,31–35). Úgy tűnik, a bátor Keresztelő János is megerősítésre szorult, amikor börtönbe került, s onnan üzent: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3; Lk 7,19) Aki pedig nem kételkedett sem Jézusban, sem önmagában, Péter apostol, az első a tanítványok között, bizony keserves könnyek között tanulta meg, hogy Jézusnak volt igaza: valóban mindenki megbotránkozott benne (vö. Mk 14,26–31; 14,66–72). Persze azok is kételkedtek a Jézussal kapcsolatos hírek igazságában, akik nem szimpatizáltak vele. Az evangéliumok ebből a szempontból is sokféle részletet közölnek, és nagyon is szavahihetőnek mutatkoznak. Míg a tanítványok botránkozása, vagyis menekülése és tagadása elsősorban Jézus kereszthalálával kapcsolatos, Pilátus azon csodálkozott, hogy olyan gyorsan meghalt (Mk 15,44), Máté evangélista pedig arról tudósít, hogy Jézus feltámadásának tényét a zsidó hatóságok igyekeztek eltussolni, pénzzel és hazugsággal (vö. Mt 28,13–15). Érdemes megjegyezni, hogy ez az első eset, a feltámadás, amikor a Jézusra vonatkozó tényeket illetően kételyek merülnek fel. Korábban legfeljebb azon vitatkozott bárki, miért történik valami. Az események maguk, legyen szó csodáról, ördögűzésről (Mk 3,22), a tanítás különlegességéről, éppen azért voltak többféleképpen értelmezhetők, mert mindenkit elgondolkoztattak. Az evangélisták beszámolója szerint Jézus természetesen cselekedett, nemigen magyarázkodott. Szavainak és tetteinek volt egyfajta belső logikája, például az Isten országának valósága, a mózesi törvény radikális értelmezése, a zsidóságra vonatkozó ígéretek valósága és beteljesedése, Isten szeretete a szegények és elesettek iránt. A feltétlen tekintély, amellyel a törvényt értelmezte, amellyel saját küldetését Keresztelő Jánosé fölé helyezte, vagy éppen tanítványokat hívott követésére, valahogy magáért beszélt. Elég volt lépést tartani vele… Jézus tanítványai mindenesetre emlékeztek a saját kételyeikre. Ez már abból is látható, hogy megírták az evangéliumokat. Segíteni akartak. Talán Lukács a legvilágosabb: „…jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak” (Lk 1,3–4). Ide kívánkozik az is, ahogy János evangéliuma szerint Jézus is készítette a tanítványait: „Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra…” (Jn 16,12–13) Az evangéliumok Jézusa tehát pontosan tudja, hogy tanítványainak még fejlődniük kell. Azoknak is, akik találkoztak vele. Még nem ismerik a teljes igazságot, de úton vannak, és a Lélek majd segíti őket. Amikor tehát ugyanez az evangélium a befejező sorokat fogalmazza, nem hiszékenységre, hanem hitre biztat: „Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ő nevében életetek legyen” (Jn 20,31).

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.