Viola Beáta: Mikor ér a vándor Bagdadba?

Csoda történt! – kiáltunk fel naponta, hívők és nem hívők egyaránt, ha elértük a buszt, ha felgyógyult a súlyos beteg ismerősünk, ha két, eddig ellenséges nagyhatalom kézfogását nézzük a tv-ben. Csoda? Vagy Isten keze? Véletlen? Akaraterő? Ahhoz nem kell hívőnek lenni, hogy az ember tudja, hogy világi csodák létezhetnek. Mérő László matematikussal, gazdaságpszichológussal beszélgettünk.

Mit nevezhetünk csodának?

Többféle dolgot szoktunk csodának nevezni. Amiről én írtam A csodák logikája című könyvemben, azok a világi csodák. Nem olyanok, amiket valami magasabb rendű lény, tehát Isten produkál, hanem olyanok, amiket nem értünk, nem tudunk megmagyarázni és mégis megtörténnek. Ilyen értelemben csoda lehetett a Big Bang is, amennyiben úgy történt, ahogy bizonyos fizikai modellek leírják. Egyszeri és megismételhetetlen. Egyébként jó is, hogy az, mert biztosan nem élnénk túl. Tehát én azzal foglalkozom, hogy időnként a semmiből egy gazdasági válság, vagy épp kiugró siker születik, mondjuk egy Harry Potter.

Lehet-e csoportosítani valamilyen elv szerint a világi csodákat?

Én háromféle csodát különböztetek meg. Angolul is három szó van a csodára: wonder, miracle, marvel. Ezek közül van, ami azért csoda, mert nincs rá tudományos magyarázat. De lehet, hogy idővel lesz. Az idő előrehaladtával egyre több ilyen csodát értünk meg a tudomány segítségével, de ugyanakkor egyre több újabb megmagyarázhatatlan jelenséggel találkozunk. Aztán van olyan jelenség, ami azért csoda, mert a jelenlegi tudománynak kifejezetten ellentmond, és mégis megtörténik. S végül van olyan csoda, ami csoda, és kész. Megmagyarázhatatlan, és az is marad. Ez már hit kérdése.

Tudna egy „csodás” példát említeni az életéből?

Például csoda volt az, amikor 2006 januárjában Berlinben jártam. Egyszer csak láttam egy táblát, hogy a holokauszt emlékmű felé. Követtem a nyilakat. Aztán nem találtam semmit. Visszamentem az utolsó nyílhoz, megint követtem, megint semmi. Ez már csak azért is furcsa volt, mert nem így ismertem meg a németeket. Kosztolányi Dezső is megírta a kitáblázott utat a tengerhez, ahol még a tengerparton is állt egy tábla „A tenger” felirattal. Ismeri a holokauszt emlékművet Berlinben?

Nem messze a Reichstagtól?

Igen, a szürke tömbök. Elkezdtem sétálni benne, és egy idő után jöttem csak rá, hogy ez maga az emlékmű. Egészen furcsa érzés volt. Vannak zsidó őseim, de nem ez jutott eszembe. Zsigerileg átéreztem: a németek tényleg szégyellik, ami történt. Ez az emlékmű nem az őseimről szól, nem is a gyilkosaikról. Ez az emlékmű arról szól, hogy a szégyennek meg kell maradnia. Mi itt Magyarországon megpróbálunk kozmetikázni, vagy valahogy elsikálni a dolgokat: az idő majdcsak meghozza a feledést. A németek Berlin legértékesebb, hatalmas telkét szánták erre, nem messze a Reichstagtól, a Brandenburgi kaputól és az egyik legelegánsabb luxusszállótól, az Adlontól. Mindig nagyon tiszteltem a németeket, hiszen van is miért, gondoljunk akár Gaussra, Bachra, Goethére, de az meg sem fordult a fejemben, hogy szerethetném is őket. Még akkor sem, ha eltekintek attól, hogy családom egy jelentős részét kiirtották. De valahogy ott megfogant bennem a szeretet. Ez mindenképpen csoda abban az értelemben, hogy egy ilyenfajta szeretet megjelenésére a pszichológia semmilyen tudományos magyarázattal nem szolgál. A tavalyi foci vb-n szenvedélyesen drukkoltam a németeknek. Nem hittem, hogy ez velem előfordulhat.

A világi csodákkal kapcsolatban kételyről vagy hitről lehet beszélni?

Nem, azok nem ide tartoznak. Kételyről és hitről nekem Buñuel híres kijelentése jut eszembe. A kereszténység lényege akkor vált világossá számomra, amikor megértettem, mit akart azzal mondani, hogy „hála Istennek, hogy ateista vagyok”. Mindenki félreértette, miközben ez egy nagyon mélyen keresztény gondolat. Isten akkora szabadságot adott nekünk, hogy akár tagadhatjuk is. Ő tudta, hogy mit mond, miközben a többiek csak egy bonmot-t, tréfás mondást értettek rajta. A filmrendező későn, hetvenéves kora után nyilatkozta, hogy legszívesebben visszavonná ezt a kijelentést, utálja, hogy mindig ezt idézik tőle. Engem pedig pont az ragadott meg, hogy ez az ember akkor is mélyen keresztény, ha ateista. Ő tényleg hálás Istennek, hogy lehet ateista. Ez nem ellentmondás, és nem is csoda.

Tehát egy ateista életében is előfordulhatnak csodák?

Hogyne. Az ő életében csak világi csodák fordulhatnak elő. Amire nincs és nem is lehet magyarázat elvileg sem, az csak a hívők életében jelenik meg. Ahhoz viszont nem kell hívőnek lenni, hogy az ember tudja, hogy világi csodák létezhetnek. Én nem vagyok hívő ember, Krisztust nem Isten Fiának látom, hanem egy tanítónak. Az Ő csodáinak egy részét most már mi is produkáljuk. A másik részét sosem fogjuk. Ez önmagában nem rendít meg. De az igen, hogy ezek szerint csodák vannak. Matematikai tény, hogy lenniük kell.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.