Bagyinszki Péter Ágoston OFM: Az istenérvek hagyományáról

Az ész fényénél belátható istenhitről

Az Univerzum rendjét kormányzó Egyetemes Harmóniáról is érdekes elképzelései voltak Püthagorasznak és más, korai görög filozófusoknak, amelyek nyomán Platón a mindent megvilágító Igazságról, Arisztotelész pedig a dolgokat mozgásban tartó végső Okról fogalmazott meg filozófiai sejtéseket. Hozzájuk kapcsolódtak azok a 13-14. századi keresztény gondolkodók, akik immár a monoteista vallások Istenének a filozófiai bizonyítására vállalkoztak. A korabeli iszlám civilizáció hasonló törekvéseivel párhuzamosan a keresztény világban is tucatjával születtek olyan istenbizonyítási kísérletek, amelyek az egyistenhitet a mindenki számára hozzáférhető gondolkodás fóruma előtt próbálták igazolni. E kultúrtörténeti vállalkozás tanulságait a kiváló jezsuita filozófiatörténész, Emerich Coreth így összegezte: „Manapság már nem istenérvekről, Isten létét bizonyító tételekről vitatkoznak a bölcselők, hanem az értelmes, az ész fényénél belátható istenhitről; az első és legnagyobb valóságot, mint szellemi-személyes teljességet törekednek elgondolni, amit az emberi ész önmagától képes megragadni.”2 Csak a tiszta matematikában lehetséges egy-egy tétel igazságtartalmát bizonyos logikai lépéseket magába sűrítő „recept” (bizonyítás) formájában közölni, az Isten létére vonatkozó belátás határkérdéseinél ennek lehetősége a legkevésbé sem nyilvánvaló. Ha korunkban mégis előállna valaki egy olyan, mindenki számára végigkövethető gondolati recepttel, amely minden kétséget kizáróan igazolná a monoteista vallások Istenének létét, az illető bizonyára – a Nagy Fermat-sejtés megfejtőjéhez hasonlóan – az újságok címlapjára kerülne. De vajon elvileg lehetséges-e ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása? Valós lehetőség-e az, hogy az istenhitünk egy kristálytiszta logikát követő gondolatmenet formájában kommunikálható legyen a nem keresztény kortársaink felé? A kommunikáció itt persze a saját hitétől többé-kevésbé elidegenedő ember autokommunikációját, belső dialógusát is magában foglalhatja, ahol a skolasztikus felfogás szerint szintén segítségünkre sietnek a drágakőnek kijáró gondossággal kiművelt istenérvek. Vajon – ahogyan néhányan állítják – csupán a filozófiai műveltség hanyatlásának, illetve az integratív értelemhasználat modern válságának kell-e betudnunk, hogy az egykor hatékonynak tűnő istenérvek mára látszólag erejüket veszítették? Értetlenül állhatunk a megváltozott helyzet előtt, ha az istenérveket ‒ matematikai bizonyítások módjára ‒ önmagukban, elszigetelten szemléljük, a szorosan hozzájuk tartozó kommunikációs helyzetek törvényszerűségeinek tudatosítása nélkül.

Közös gyökerű, ám kettéágazó intellektuális hagyományok

A skolasztikus időszakot megelőző, illetve az azt követő kulturális pluralitás, az eltérő történelmi környezet, valamint az annak megfelelően szerteágazó, egyéni gondolkodási stílusok az istenérvekkel kapcsolatban a kommunikáció olyan mozzanatainak a tudatosítását is kikényszerítik, amelyek a matematikai gondolkodás esetében nem játszanak fontos szerepet. Különböző korok és eltérő kultúrák matematikusai – a tapasztalat szerint – képesek együtt gondolkodni, miközben a „bizonyítások” szűk kommunikációs csatornáján értekezve győzik meg egymást az intellektuális eredményeik helytállóságáról. Az Isten-kérdésről töprengő filozófusoknál a lényeges belátások kommunikációja két szempontból is komolyabb kihívást jelent. Egyrészt, az Isten-kérdés mérlegelésének eredménye mindig függvénye bizonyos előzetes nyitottságnak is, hiszen a gondolkodónak olyan egyedi „ismerettárgy” lehetőségével kell számotvetnie, amely nem helyezhető el a szokásos ismerettárgyak között. Az efféle kommunikációban különösen fontos szerepet játszik a logikai tartalom egész kontextusát átölelő tanúságtétel. Másrészt, az ide tartozó belátások nem valamely elvont matematikai tér entitásaira vonatkoznak, hanem a konkrét ember kulturális miliőjével, az őt érő kommunikációs hatások összességével kerülnek kapcsolatba. Jól szemléltethetjük ezt a Platónra és Arisztotelészre visszavezethető – közös gyökerű, ám széttartó – intellektuális hagyományok példáján keresztül. Bár a matematikatörténetben is markánsan megkülönböztethető a platonista és az arisztoteliánus filozófiai hagyományok matematika felfogására gyakorolt, eltérő hatása, ott ez mégsem hatol be a matematikai tartalom kifejezésének alapvető formáiba. 3 Más azonban a helyzet az istenérvek esetében, ahol a platonista és az arisztoteliánus megközelítésmódok egymással is csak nagyon nehézkesen kommunikálnak. E két hagyományág istenérvekkel kapcsolatos, eltérő gondolkodásmódjának rövid bemutatása segítségünkre lehet annak megértetésében, hogy az eltérő kulturális kontextusok találkozása miképpen vezethet zavarhoz az Isten létének plauzibilitásával kapcsolatos, alapvető mérlegelés során.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.