A hagyományos paraszti világban a hit és a kételkedés közötti vékony mezsgye közösségenként is máshol és máshol húzódik, mint ahogy az is, hogy mennyi kételkedést fogad el – akár elismeréssel – tagjaitól, vagy mikor válik az illető elszigetelt csodabogárrá.
Sötétedik. A faluban lassan minden kapu becsukódik, fények gyúlnak a szobák belsejében, de már az udvarra se szívesen kukkantanak ki. A mosdóvizet, szemetet már inkább nem öntik ki, a kopogtatásra nem válaszolnak, csak akkor, ha háromszor is próbálkozik a váratlan vendég. A titokzatos sötétség különböző ijesztő lényeket rejteget, akikkel jobb nem ujjat húzni. A lányos házaktól a legények igyekeznek kettesével-hármasával hazatérni, hangosan énekelnek, önmagukat is bátorítva, és bizonygatva, hogy ők aztán nem félnek semmitől. A hagyományos paraszti világképben jól megférnek egymás mellett a keresztény hit fontos szereplői, a Szentháromság isteni személyei, a Szűzanya, a szentek sokasága és a boszorkányok, vadleányok, sárkányok és csodakígyók, garabonciások, kísértetek és számtalan más hiedelemlény. Az az idős néni, aki minden nap ott van a templomban, szentmisére, litániákra jár, könnyen lehet, hogy rendszeresen szenes vizet vet, és azzal mossa megrontott kisunokája arcocskáját, hogy a gyermek ne legyen ijedt, ne legyen rá rossz hatással az ártó szem. Ezek a különböző korokból és gondolatvilágokból származó elemek nem alkotnak egységes rendszert, de nem is ellenkeznek egymással, egymás mellett élnek, és a felmerülő konfliktusokat az arra a helyzetre illő megoldási módszerrel kezelik. A közösségi csoportkohézió lassan változóvá, mindenki által ismertté teszi ezeket a mintákat. A beszélgetési alkalmakon gyakran előforduló, suttogva, vagy éppen jó hangosan előadott izgalmas témák, pletykák szólnak a boszorkányok legújabb cselvetéseiről, vagy arról, hogy a szomszéd tehenének elvették a tejét, de a tudósnak sikerült nagy nehezen visszaszereznie. Ezek a történetek mind alátámasztják, hogy e hiedelmek tényleg a valóságon alapulnak, a mindennapi élet eseményeihez, bár izgalmas és kissé hátborzongató eseményeihez tartoznak. Megjelennek azonban olyan élmények is, az átélők által szintén mély bizonyossággal előadva, melyek pont az ellenkezőjéről szólnak: az illető azt hitte, hogy valamilyen csodálatos esemény tanúja lesz, de aztán megbizonyosodott róla, hogy egészen egyszerű magyarázat rejlik a háttérben (például a padláson valami mindig hozzáért a fejéhez, de mikor összeszedte a bátorságát és felnyúlt, kiderült, hogy nem boszorkányok, hanem felteregetett ingek). A hit és a kételkedés közötti vékony mezsgye közösségenként is máshol és máshol húzódik, mint ahogy az is, hogy mennyi kételkedést fogad el – akár elismeréssel – tagjaitól, vagy mikor válik az illető elszigetelt csodabogárrá.
Isten mindenható ereje
Isten létezését, mindenható erejét, a hitigazságokat, a keresztény vallás által meghatározott erkölcsi normákat egészen a legutóbbi időkig nem lehetett kétségbe vonni a hagyományos, így keresztény közösségekben. Szólnak ugyan történetek olyan kételkedőkről, akik valamit nem hittek el, nem tartottak fontosnak, de aztán megjárták Ilyen történet az ünneprontóról szóló, aki kiment aratni Úrnapján, és véletlenül saját lábát, gyermekét sebezte meg, vagy egy hirtelen támadt vihar elverte az egész termését. Egy-egy ilyen bűn mindig büntetéssel jár, és nem ritka, hogy a közösséget is veszélybe sodorja, ezért e történetek tanmese jellegűek is. Még inkább kiemelkedik a tanító jelleg az igazi „istentelenekről”, azaz istentagadó emberekről szóló szövegek esetén, amikor a megátalkodott istentelent mindenféle csapás éri, de ő nem enged, míg végül halálos ágyán megtér. Az Istenbe vetett hit oly mértékig szabályozta a mindennapok rendszerét, hogy nem férhetett hozzá a nagyobb mértékben megjelenő kételkedés.
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.