Viola Beáta: ÜZENET AZ EMBERI LÉTRŐL

Batta Eszter grafikusművész még harmincéves sincs, mégis számtalan hazai és külföldi díj és kiállítás szegélyezi az útját, amit idáig megtett. A helyiségbe lépve ugyanazt a szelíd erőt sugározza maga körül, akárcsak a nagy loboncú, légies-finom nőalakok a grafikáin. Szükség is van erre az erőre. Hiszen amint az a beszélgetésből kiderül, még akkor sem könnyű a művészpálya kezdete, ha tehetség és támogatás kísérte is gyermekkorában.

A családjában más is foglalkozik művészettel?

Nem, én vagyok az első. Anyukám figyelt fel rá, amikor négyévesen elkezdtem rajzolni, hogy talán többet rajzolok az átlagosnál. Elrakta a rajzaimat albumokba, még most is visszakereshető, összegezhető, hogy honnan indultam, és hova jutottam.

Már egészen fiatalon sorozatosan nyerte a díjakat itthon és külföldön is. Ezek megerősítést jelentettek, vagy inkább hátráltatták?

Hatéves koromban rajztagozatos iskolába kerültem, ahol komolyabban kezdtem a grafikával foglalkozni. Különböző – főleg nemzetközi – rajzpályázatokra elküldtük a rajzaimat. Elkezdtek gyűlni az arany- és ezüstérmek például Japánból, ahol háromszázezer rajz közül lett az enyém díjazott. Amikor megérkezett egy-egy oklevél, díj, örültünk a családdal, de ezek mentek a fiókba. Sosem voltam dicsekvő ember, de az iskolában nyilván tudtak erről a tanárok és a diákok is. Sajnos inkább negatív visszajelzéseket kaptam a sikereimre, irigykedő bejegyzéseket a weboldalamra az osztálytársaktól, a tanároktól pedig olyan megjegyzéseket, hogy „inkább matekból csipkedd magad!”

Finnországtól Kínáig, Franciaországtól Bulgáriáig sok országba eljutott díjai, kiállításai révén. Melyik út volt a legemlékezetesebb?

2008-ban és 2010-ben eljuthattam Jaltára egy nemzetközi fesztiválra. Marokkótól elkezdve Ukrajnán, Németországon át sok országból érkezett művésszel alkothattam és állíthattam ki a tengerparton. Nagyon inspiráló környezet volt.

Szabadúszó grafikus. Hogy fér meg az alkotás és a kenyérkereset?

2013-ban diplomáztam tervezőgrafikusként egy francia művészeti főiskola magyar társintézményében. Tervezek plakátokat, webes elemeket, logót, kiadványt, szóróanyagot. Sajnos nehezen jön megbízás, az is leginkább ismeretség révén. Hiába jelentkezem grafikusi állásokra, gyakorlatilag még csak vissza sem jeleznek. Emellett próbálom folytatni az alkotást. Mostanában festek is. Túllépek a grafikán, színesebben, nagyobb méretekben dolgozom. A grafika annyira részletgazdag, aprólékos, időt igénylő munka, 20-30 óra, mire elkészül egy. Az emberek pedig elsiklanak a részletek fölött. A festmények jobban vonzzák a tekintetet. Jó lenne e téren idősebb művészektől tanulni. De hiába ismerek sok művészt, senki sem ajánlotta fel, hogy megtanítja az alapokat. Fizetős, 10-15 fős tanfolyamokon pedig nem lehet fejlődni. Másik kedves technikám viszont a fotó alapra dolgozott kézi rajz, vázlatkönyvi rajzaimból, amit számítógéppel „megmixelek”.

Mindegyik képéhez egyformán kötődik?

Nem tudnék kiemelni képet vagy technikát, mindegyik a szívemhez nőtt, megválni se szeretnék tőlük. Esetleg használati- és ajándéktárgyakon sokszorosítanám őket. Egy művésznek menedzselnie is kell tudni magát, különben elvész.

Otthon alkot?

Igen. Jó lenne egy saját műterem, ahol senki és semmi nem zavarna az alkotásban. Egy nagy szekrényben áll vagy száz bekeretezett, kiállításra kész képem. Egy műteremben ki tudnám állítani a munkáim nagy részét, és be tudnám mutatni az érdeklődőknek.

Meg lehet vásárolni a grafikáit?

Egyelőre nem adom el a képeimet. Mindegyik grafikámmal próbálok egyedi világot létrehozni, mindegyik egyszeri, mindegyik készítése során más és más gondolatok foglalkoztattak. Egészen más, mint egy portré, tájkép vagy csendélet, ami „újraalkotható”. Grafikából nehéz lenne újra ugyanolyat alkotni. Ha öt-tíz grafikát kiemelnénk az eddigi alkotásokból, megbomlana az egység. 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.