Dyekiss Virág: Asszonyi világ

A gyermek fogantatásának pillanatában eldől, hogy fiú- vagy leánygyermek születik-e a földre. A hagyományos társadalmakban a férfi és az asszonyi világ egymást jól kiegészítő két rendszer volt, sőt az egyik nélkül szinte életképtelen, működésképtelen a másik. A nők elsődleges, természet adta feladatának az anyaságot, a család összetartását tekintették.

A kisbaba megszületésekor számos kultúrában szokásban volt, hogy a bölcsőre, felfüggesztett hintába vagy a fölé olyan tárgyak apró makettjét helyezték el, ami majd fontos lesz az illető gyermek életében, hogy már babaként folyamatosan lássa, szokja őket. A kislány szeme előtt így egész nap ott lehetett egy tű, főzőkanál, kisbaba vagy más ilyesmi. Ahogy növekedett a pici lány, lassan belenőtt a női munkákba, sokat játszott a korabeli (és társadalmi helyzetének is megfelelő) kislányokkal, akiknek a barátsága és támogatása egész életében elkísérte, az egyik legfontosabb kapcsolathálóvá vált. Sok idő volt a játékra, szárnypróbálgatásra, hiszen a gyermeki munka, mint pl. a libalegeltetés, viszonylag sok szabadon és szabadban töltött idővel járt. A serdülőkorba lépve, a menstruáció megkezdődése után a leányka már férjhez mehetett. Az első vérzést sok helyen ünneppel kísérték, az egész közösségnek tudomására hozták, hogy eladósorba került a leány. Volt, ahol női körben ünnepeltek, az idősebb asszonyok elkísérték a leánykát, s miután bekenték agyaggal a testét, tengervízzel lemosták, s virágokkal feldíszítve vezették vissza a faluba. Az apacs indiánoknál az összes, abban az évben felserdült lány közös ünnepen vett részt, versenyek, tánc, örömünnep kísérte ezt a többnapos eseményt. Az apacsok szerint a világot teremtő ősanya istennő öregként távozott e világból, s egészen fiatal nőként tér majd vissza. Így ebben a néhány napban a frissen felnőtt lányok személyén keresztül a teremtés örök megújulását, az ősanyát is köszöntik és tisztelik. Mariföldön a frissen nagylánnyá érett lány egy hatalmas, földig érő, nyírfakéregből csavart kürtöt fújt meg a kapujukban, s ezzel adta hírül az egész falunak, hogy milyen nagy esemény történt náluk, s hogy várja a legényeket. A menstruáció ideje mindig kitüntetett fontosságú, gyakran teljes munkaszünettel, visszavonulással jár. Szibéria-szerte és az indiánoknál is azt találjuk, hogy külön sátrat állítanak az éppen menstruáló nőknek, akik oda elvonulva töltik ezt a néhány napot. Mivel gyakori, hogy egy közösségen belül az asszonyok ciklusa is összehangolódik, e Vörös Sátrakban igazán mély, asszonyi beszélgetések, női körök alakultak ki. E megtartó közösségek erőt adtak, utat mutattak, segítettek a nehézségekben, elakadásokban, a nevetés és sírdogálás, a teremtő csend kitüntetett alkalma voltak. (Természetesen nem csak a holdidő alatt fontos a női kör, aminek a hagyományban számos alkalma volt a közösségi munkák, fonó, tollfosztó, stb. során.) A többi asszony külön edényekben készítette számukra az ételt, gyermekeiket, háztartásukat ellátták: az a pár nap csak az övék volt. A Bibliában azt ajánlják, hogy az asszony ilyenkor csak egy helyben üljön, majd egy alapos tisztító mosakodás után térjen vissza mindennapi tevékenységeihez. Dédmamámról, aki városi, polgári családból származott, azt mesélték nekem, hogy a ciklusa első napjaiban fel sem kelt az ágyból. A sámánhitű népeknél általánosan ismert az a tiltás, hogy pirosbetűs napjait töltő nő nem vehet részt a szertartáson. E vért veszélyesnek tartották, különösen a férfiak számára, ezért nagyon óvakodtak tőle, hogy kapcsolatba kerüljenek az ilyen állapotban lévő nővel. Az, hogy a menstruáció tisztátalan, és egyben különleges állapot, a magyar hagyományban is megtalálható: ha kisbabát menstruáló nő látogat meg, a gyermek arcán kiütések lesznek. Ugyanakkor a mai asszonyokhoz képest régen sokkal kevesebbet menstruáltak a nők, hiszen a hosszú szoptatás és a hamarost újbóli teherbe esés miatt nem túl sok alkalom maradt két gyermek között. Manapság már talán eszünkbe sem jut, hogy ezek a tisztulós napok magunkhoz és Istenhez is közelebb engedhetnek. Valószínű, hogy nincs lehetőségünk minden hónapban lelkigyakorlatra vonulni e napokban, de akár néhány (piros) gyertya gyújtásával, kicsit csendesebb, befelé figyelőbb magatartással ünneppé tehetjük a magunk számára, hallgathatunk a meghívásra, hogy ne csak letudandó kellemetlenség legyen.

KAPCSOLATBAN A TERMÉSZETFELETTIVEL

A nők elsődleges, természet adta feladatának az anyaságot, a család összetartását tekintették. Az életadás titokzatosságát nagyon sok kultúrában tabuk, hiedelmek veszik körül, mert érezhető, hogy itt nem csupán arról van szó, hogy egy test kibújik a testből, hanem egy új lélek érkezik meg a világra. A nők szoros kapcsolatban vannak a természetfelettivel, a lelkek világával, ami titokzatos és varázslatos erőt kölcsönöz nekik. Ez az erő a serdülőkor előtt, és a termékeny időt követően is jellemző a nőkre, sok olyan különleges szerepkör van a magyar faluban is, ami leggyakrabban nőkhöz kapcsolódik. Sok szokáshoz, tevékenységhez szűz lánykákra van szükség, mint például a cseberbenézéshez, amikor 7-9 kislány közösen figyel egy vödör vizet, s imádkozva kéri, hogy azon rajzolódjon ki a válasz a feltett kérdésekre. Eközben egy idősebb asszony gyertyával kerülgeti őket, s ő is imádkozik. Ha különleges képességű nőkről beszélünk, talán mindenkinek hamar eszébe ötlik a boszorkányhit, ami elsősorban a változókort már átélt nőket jelent, de fiatalok is lehetnek boszorkányok. Sok olyan szentasszony, látomást látó asszony van, aki hirtelen kapcsolatba kerül a szentekkel, Szűz Máriával. Élénk látomásokat, találkozásokat élnek át, s ezt a közösségnek is elmondják. Vannak, akik álomban, akár több napig tartó révületben a mennyországban vagy más vidékeken járnak, s visszatérve elmesélik élményeiket. A halottlátók, akik híreket, üzeneteket közvetítenek evilág és túlvilág között, szintén túlnyomórészt idősebb asszonyok. Nem ritka, hogy a nők megérzik, ha valakit veszély fenyeget, s imával, figyelmeztetéssel próbálják elhárítani azt. Hajdan a betegséget ártó lényként képzelték el, s az anya erővel, lelki erejével verte vissza a gyermekét fenyegető veszélyt. Ez a képzet a magyar hagyományban is megtalálható: a gyermekágyas anya mellől gonosz lények próbálják elvinni a kisdedet, s az anya feladata, hogy ezt az ártó erőt elzavarja. Az ártó hiedelemlények jelentős része is nőnemű: tündér, boszorkány, szépasszony és más kevésbé ismert lények. Az asszonyoknak ez a nagy érzékenysége a közösségnek és az asszony családjának egyaránt kincse lehet. Míg a serdülőkor előtt és a változókor után inkább a közösség hasznára fordul ez az erő, addig a termékeny korban a család felé fordul, s befelé áramlik. A termékeny korban lévő asszonyok mindig készen állnak arra, hogy lélek költözzön beléjük, életük várakozásban telik: vajon gyermeket várok-e, vagy nem. A legtöbb kultúrában a szeretkezést nem kapcsolják össze szorosan a gyermek megfoganásával (sőt, van, ahol kimondottan tagadják ezt a kapcsolatot, hiszen akkor hogy is lenne lehetséges, hogy a közösség legcsúnyább nője, akire a férfiak rá sem néznek, többgyerekes anya). Az ausztráliai abók úgy tartják, hogy az ősök lelkének egy része bizonyos természeti jelenségek közelében maradt, barlangokban, bozótokban, különleges fákban tanyázik, s arra vár, hogy egy rokonszenves asszony arra járjon, s a lélek belé költözhessen. A Trobriand-szigeteki bennszülöttek szerint a lélek az asszony fején keresztül jut el a méhbe, s lassan halad lefelé a véráram segítségével, ezért fáj az újdonsült anya feje a terhesség elején, ezért émelyeg. A vérzés elmaradását is a magzatlélek utazásával hozzák kapcsolatba.