Balázs Zoltán: EGYÜTT FÉLNI

„Mindig van okunk félni tehát, s mindig ugyanazt féltjük: önmagunkat. De ha ez ennyire elemi valósága a bűnbeesett emberi létnek, akkor a történelemben, azaz a bűnben (tovább)élő ember számára a közösségi élet is jelentős részben ehhez fog igazodni.”

Machiavelli így írja le a pogány és a keresztény vallás szertartásai közötti különbséget: „az ő áldozataik például nagyszerűek voltak, a mi áldozataink alázatosan egyszerűek, pompájuk inkább finom, mint harsogó […]. A pogány szertartások nem csupán pompásak és nagyszerűek, ráadásul áldozataik véresek és kegyetlenek, hiszen temérdek állatot öltek le, és ez az iszonyúság az embereket is iszonyúvá tette.” (Művei I. Budapest, 1978, Európa, 236. p.) Az eredetiben „sendo terribile, rendeva gli uomini simili a lui” – azaz arról van szó, ami ijesztő, ami félelmet kelt, nem igazán iszonyt. Mert ami igazán iszonyú és nem elsősorban ijesztő, az a kereszt („féreg vagyok már, nem is ember”), de erről Machiavelli nem szól. Számára csak az a fontos, hogy a pogány (elsősorban római) vallás közösségi áldozatának véres és félelmet keltő volta igen hatékonynak bizonyult a politikai nagyságra és dicsőségre épített közösség összekovácsolásában. A vér lelkesítő látvány, a megkorbácsolt Jézus csak még vadabbá teszi a tömeget. A félelem, a kivetített, legyőzött, gyűlölt félelem ugyanis alkalmas a közösségépítésre, ha ezt nehéz is elismerni; s ez teszi az egyik leghatalmasabb eszközzé minden vezető kezében. Sajnos vagy sem, ez bizony igaz még a keresztény vallási közösségekben is. Hogyan és miért lehetséges ez? Valószínűleg minden félelemben van valami alapvetően egzisztenciális önféltés, a teljes vagy részleges megsemmisüléstől való elemi rettegés. Részleges megsemmisülésen azt értjük, hogy félünk attól, hogy valami, ami fontos számunkra, megszűnik létezni. Ez lehet egy másik ember, lehet egy tárgy, egy életforma, egy tisztség, egy megszokott helyzet („megrémült Heródes, s vele egész Jeruzsálem”); de lehet akár hit, meggyőződés, valamilyen vágy: Peeperkorn a Varázshegyben azért lesz öngyilkos, mert nemi vágya kialszik… S talán számos öngyilkosság magyarázata tényleg az, hogy az illető úgy érzi, hogy valami olyan fontosat vesztett el, ami valójában ő maga – volt.

A félelem titokzatos, de hatékony módon bentről indul kifelé és ide tér vissza, miközben lármásan és látványosan megfürdik a kinti valóságban. Mindig megtalálja azt, ami jogossá teszi, hiszen a megsemmisülés, mind az egészleges, mind a részleges, előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezik, s olyan okból, ami rajtunk kívül áll, ami fölött nem gyakorolhatunk ellenőrzést, s ezért létünk egész mélyéből lázadunk ellene. Mert az ember egyik legmélyebb teológiai ösztöne az, hogy ő maga halhatatlan – s mégis meghalhat. Mindig van okunk félni tehát, s mindig ugyanazt féltjük: önmagunkat. De ha ez ennyire elemi valósága a bűnbeesett emberi létnek, akkor a történelemben, azaz a bűnben (tovább)élő ember számára a közösségi élet is jelentős részben ehhez fog igazodni. Azaz többnyire másokkal együtt félünk, s nagyrészt másoktól félünk. A pogányok véres áldozata félelmetes volt, s így nevén nevezte a félelmet, annak minden szörnyűségét összesűrítette, s egyúttal a közösség kivonta önmagát alóla. Az arénában meghaló gladiátorok küzdelme is ezt a közösségi élményt nyújtotta a nézőknek. ’Ott van, amitől féltek, nemcsak külön-külön, hanem együtt is. Velük történik meg, ami velem, veled és velünk is megtörténhet.’ Ez az együtt-félés, a félelem tárgyának és a félelem alanyának közösségi élménye rettenetes lehetőség és hatalmas energia. Oly hatalmas, hogy akkor is működik, ha éppen nincs senki, aki irányítsa. A francia forradalom hajnalán, 1789 nyarán az országot megnevezhetetlen és megmagyarázhatatlan, de nagyon is valós szorongás, a Nagy Félelem kerítette hatalmába. A parasztok féltek, a nemesség félt, a vidék félt, a város is félt – különös jelenség volt ez, nyugtalanító és szorongató. Aztán – ahogy Vörösmarty fogalmaz – a Vész kitört. S tetőpontját akkor érte el, amikor a Nagy Terror, azaz a nagy rettegés teljes üzemmódra kapcsolt. A félelem végre meghatározott ellenségképet kapott a külföld, az egyház, az arisztokrácia, a nemesség, a király, aztán a kereskedők, a parasztok személyében, s az őrült spirál végére érve megsemmisítette saját magát is. Az 1832-es kolerajárvány hatására Magyarországon is elindult a félelem spirálja. Széchenyi augusztusban ezt írja a Naplójába: „A magyarországi dráma, mely hamarosan elkövetkezik […] élénken a szemem előtt lebegett! Mindazoknak, akiknek van valamijök, vagy nem marad semmijök – vagy meg kell védeniök” (Budapest, 1978, Gondolat, 716. p.). Széchenyit és másokat is többek között ez az élmény löki a reform útjára. A félelemnek ugyanis nem lehet parancsolni – s ha nem tereljük mederbe, elpusztít mindent, ami útjába kerül. Elpusztítja azt is, akitől félnek, s végül azt is, aki fél.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.