Kovács Éva: Bizalom ÉS Félelem

„Abban a tökéletes szeretetben, amibe Isten vár minket, az összes bizonytalanságunk és magányosságunk fel fog oldódni: mindaz, amiben a kapcsolataink itt e világon sérülni tudnak vagy hiányosak maradnak. És ha ez a szeretet kiteljesedik, nem hagy helyet azoknak a hiányoknak, amikből a félelmeink fakadnak” – fogalmazott Csaky-Pallavicini Zsofia klinikai szakpszichológus, családterapeuta, lelkigondozó, mikor a félelemről-szorongásrólhalálfélelemről beszélgettünk.

Fél-e minden ember és honnan a félelem? Lehet-e örökölni a félelmeinket?

Hozzátartozik az emberlétünkhöz, hogy a bizonytalanságtól, a riasztó helyzetektől, az ismeretlentől, a magunkra maradástól, illetve néhány olyan dologtól, ami nagyon egyetemes emberi örökség, attól rettentően félünk. Minden korosztálynak megvan a saját speciális félelme, amire rárakódhatnak egyéb – az egyénre jellemző – félések, de egy adott életkorban sejthető, hogy mi az, ami a legfőbb félelem. Például az egészen kicsi babánál a megsemmisüléstől való félelem a meghatározó, a kicsit nagyobb gyermeknél az anyától vagy a szülőktől való elszakadás félelme lesz a legjellemzőbb. A félelmeink azonban úgy is megközelíthetők, hogy minden életszakasznak van egy nagy életfeladata, a központi fejlődési terület. A félelmeink az ebben való elakadás, elbukás köré szerveződnek. Vannak egyetemes emberi félelmeink. Ilyenek a megsemmisüléstől, a haláltól való félelem, vagy a betegségektől való félelmek. Ugyanakkor valóban létezik olyan, hogy generációk egymásnak, szülők a gyerekeknek átörökítenek saját félelmeket. Ez általában nem tudatosan történik, hanem tudattalan folyamat, amikor talán meg sem fogalmazott, be sem vallott, de az egész életünkre kihatással levő szorongásainkat szavak nélkül, rezdülésekkel adjuk át a gyerekeknek. Van, ahol határozottan eltitkolják a valós eseményeket vagy az átélteknek a borzalmát, és közben a következő generációban mégis megjelenik ugyanaz a szorongás és félelem a kiszolgáltatottságtól, a megsemmisüléstől.

Időnként már az is ijesztő, ha beszélni kezdünk a félelmekről…

A felnőttek olykor megpróbálják a gyerekeket megóvni a félelemtől. Ezt úgy gondolják megvalósítani, hogy bizonyos dolgokról nem beszélnek nekik, és egyes témákat száműznek a beszélgetésekből. „Ne beszéljünk halálról, betegségről, balesetről.” Nyilván örvendetes, ha nem töltjük tele a gyerek fejét olyan tartalmakkal, amik nem neki valók, de nagyon óvatosnak kell lenni ezzel a korlátozással, hogy ne forduljon át abba, hogy nem lehet témává tenni ezeket a kérdéseket. Ennek ugyanis az lesz az eredménye, hogy a gyerek találkozik ezekkel a témákkal, vagy a fantáziáiban megjelennek ilyen helyzetek, és rettenetesen egyedül marad, mert érzi, hogy a szülőknek az az elvárása, hogy ezekről ne beszéljen. Ha tudunk óvatosan figyelni arra, hogy a gyerekek mit hoznak saját maguk témaként, akkor jó úton járunk abban, hogy ne terheljük meg őket a mi saját félelmeinkkel, de engedjük, hogy az ő kérdéseik előjöjjenek.

Mi a különbség a félelem és a szorongás között, és minden félelem a halálfélelemre vezethető-e vissza?

Klasszikusan a szorongást úgy szokták elkülöníteni a félelemtől, hogy akkor jelentkezik, amikor a félelem elveszti, vagy meg sem találja a konkrét tárgyát. Amikor félek egy nagy kutyától, az nagyon konkrét, az a félelem. De amikor ülök otthon a szobában és nem tudom mitől, de rettegek, hogy valami nagy baj történik, valami szörnyű végzetes történés fenyeget, az már inkább szorongás. Ezt azzal lehet oldani, ha sikerül megtalálni a kiváltó okát, és akkor már konkrét tárgyhoz köthető, ami vagy leküzdhető félelem, vagy nem, de mégis sokkal kevésbé kínzó. Ha valami komolyan szorongást okoz – kiterjedtté válik, befolyásol az életvezetésünkben, állandó szenvedés forrása – akkor jó, ha foglalkozunk vele, és kiderítjük, mivel van összefüggésben. Az én eszköztáram a pszichológia felé irányít. Másik út lehet az imádság útja, amit kiegészítve lehet alkalmazni a pszichoterápiás vonallal, ugyanakkor tényleg vannak olyan helyzetek, amikben nincsen feloldandó trauma: mondjuk egy súlyos betegség árnyékában megélt félelem esetén. Tudjuk, mi a gyökere, hová vezet az út, mégis ott vannak ezek a félelmek. Jól jöhet ilyenkor egy imádságban jártas lelkivezető, aki tud útmutatást adni abban, hogyan lehet ezeket a nagyon mély félelmeket Isten elé vinni, és mi az, amit ettől remélni lehet, mi várható, hol mutatkoznak elakadások. Azt nem gondolom, hogy minden félelem halálfélelem lenne, de kétségkívül a legerőteljesebb félelmeket az ismeretlentől és a megsemmisüléstől éljük át. A halál pont ezt a kettőt tartalmazza. Ugyanakkor nem kell, hogy a halálfélelem erős neurotikus félelemmé váljon és állandó szorongást jelentsen, hanem megmaradhat egyszerű félelemnek. Tudjuk, hogy a fiatalok halálfélelme kicsit kisebb, mint a középkorúaké, és a középkorúaké gyakran jóval nagyobb, mint az egészen öregeké, akik már valahogyan megdolgozták magukban ezt az egészet.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.